Levél Pogány Karolinához
| Levél Pogány Karolinához szerző: Tompa Mihály |
Hogyan élek, és új hivatalom
- Kérded nemes hölgy! - mikép folytatom?
Oly szíves kérdést rólok aki től.
Hallj éltem búja s örömi felől!
Hol a szép Gömör halmos képet ölt,
Csendes magányban él hű tisztelőd!
Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát.
Az én pályám szép, ámbár nem ragyog,
Én az egyszerű nép őre vagyok!
Enyém jó- és balsorsának fele,
Örűlük, sírok részvevőn vele.
S az elhagyott népet mi isteni
Növelni, oktatni, deríteni...!
Kisded születik, s hogy boldog legyen:
Én fohászkodom érte szívesen;
Dobogó szívű szép menyasszonyát
Elhozza az ifjú felebarát, -
És szivem elfogúl öröm miatt,
Az ünnepélyes esküszó alatt.
Kihez már a nyugalmas est közel,
A haldokló ágyához megyek el;
S ki lehullt, mint fájáról a haraszt,
A temetőbe kikisérem azt,
Ekkép velem rokon, barát a nép,
Nemes barátnőm! pályám nemde szép?
A nap is fénnyel, majd borúba' kel:
Fájdalmam is van annyi, mennyi kell!
Legjobb barátom nem rég itt hagyott,
- Pihenj csendesen szeretett halott! -
Pályám társai meg nem értenek,
Szivök hozzám fagyos, vagy lágymeleg.[13]
S midőn estennen megtérvén haza,
Nem fogad váró lény meleg szava;
Vagy fenn virasztok csendes éjszakán,
S nincs velem, csak a késő magány;
Megvallom: ekkor úgy fáj valami...
Annyit szeretnék, tudnék mondani!
A családélet boldog keble ez,
Melyért borongva lelkem epedez...?
Hová ragadsz bolyongó képzelet...?[14]
Kit én szeretnék, ki engem szeret,
Nem tudom, hol van, - nem is keresem,
A természet az én szerelmesem!
Lombos karjával aki átölel,
Csók közt altat el hűs szellőivel.
S én andalogva megsimogatom
Szép szőke árvalányhaj-fürteit;
Piros rózsa-ajkát megcsókolom,
Bámúlom fehér liljom-vállait.
S ha nefelejcs-szemébe néz szemem:
Szebb hölgy, több boldogság nem kell nekem.
Jer, jer, nemes hölgy!... Ah mégis ne jőj...!
A halmot, rétet dér, hó este meg,
Oda van a természet kelleme,
A téli fákon száraz lomb remeg.
Mi szép lelkedre kéjjel hatna itt:
Nem láthatnád az ég, föld bájait.
De majd ha széles, szép tavatokon,
Arany hálót a nap sugára von,
Ha jajgat rajta a fehér sirály,
S megjő fecskétek, délibábotok:
Jőj el tavasszal, - lelkem várni fog...!
Virágos kis kertemnek közepén,
Árnyas méhesben űlök, élek én;
S kiket megápol s öntözget kezem:
Virágimat kéjjel szemlélgetem;
S haláltól mert megónom nem lehet:
Virágregékbe dallom éltöket.
Majd elmondom, mint járt a liliom,
S a múló kecsű pipacs egykoron,
Elmondom a vadrózsa esetét,
S hogy mi érte csapodár kedvesét.
A hajnalkának mikép lőn halál
Szerelme, a hő nap sugárinál?
A tündér-hölgy mért lőn elátkozott,
S vizi liljommá miként változott?
A gyászos rozmarinnak mi baja?
Mért búvik fűbe a kis ibolya?
Elmondom a vérfű történetét...
Kedves, szép tavasz! jőj minél elébb...!
Nemes hölgy! addig hát Isten veled!
Szeresse a kedves hont kebeled!
Szeress minket is, a lant emberit,
Nekünk ugyis kevés öröm virit!
Olyan az is, mint az őszi kikircs,
Virága halvány, s zöld levele nincs!
Légy boldog és költődet ne feledd,
Isten, Isten veled!