Levél Cholnoky Viktornak
szerző: Nagy Endre
Édes barátom!
Hová lett "Karakasz“, a nyájas bodegás? Meghalt-e vagy talán megunta e zord éghajlatot, amely alatt hidegvérűek az emberek és kapucínerekkel táplálkoznak a kávéházakban?
Biztosan emlékszel még rá, hiszen te vezettél el hozzá, te ajánlottál barátságába. Eredetileg rőthajú kazár-ivadék volt ő, de Ahasvérus végzete a máramarosi hegyekből elsodorta őt feleségestül Karakaszba. Ott azután kitűnően asszimilálódott, mintha telivér indiána lett volna a mamája és peckes spanyol lett volna a papája.
De mikor azután az első négykrajcáros simaságot észrevette a fejebúbján, megszállotta a honvágy. Talán megelégelte a venezuelai polgárháborúkat, amelyek majdnem oly vérengzőek voltak, mint egy sárréti országos vásár; visszavágyott hazájába, ahol nem pisztolylövéssel mondanak az emberek jónapot egymásnak.
A József körúton nyitott bodegát, amelyet mi rövidség okából Karakasznak neveztünk. A bodega akkora volt, mint egy kis trafik, de hátul volt egy kis ivószobája is, tarka abroszos asztallal. Elöl, a bádogpult mögött készült a közkedvelt keverék, amely spriccernek neveztetik a Józsefváros autocton köreiben és amelynek keverési arányaiban sok baráti indulat fejeződhetik ki. És mivel mi jó barátai voltunk a karakaszi házaspárnak, a mi spriccereink mindig vörösebbek voltak, mint amaz egyéb számba nem vett éjszakai lézengőké, akik a belső szobácska virágos abrosza mellé be sem bocsájtattak.
Hajnalban, amikor már a sűrű nyomdai levegőben az utolsó kolumnát is elláttad legmagasabb jóváhagyásoddal, ide jöttünk egy kis tereferére, Karakaszhoz. No mert akkoriban az éjszakai inspekció föladatát bízták rád a redakciós hatalmasságok. Azt mondták, hogy írni nem tudsz, mert ha akármilyen kis cikkbe fogsz is, a pennád elszaladgál három dimenzióba, öt világrészbe, és az írásodban mindig van valami izé, ami sehogy sem tud megegyezkedni a jó, nyugodalmas írástudók stílusával. Egyszóval, az írásra alkalmatlan voltál, rád bízták hát, hogy a nyomdában mások írásait hajnalig újságoldalakba szorítsd. Mert virrasztani tudtál és köhögtél is egy keveset akkoriban; az ilyen embernek áldás az a szaftos nyomdai levegő.
Tehát innen sétálgattunk át hajnaltájt Karakaszékhoz; az asszonyt spanyolul üdvözölted, a férjhez is volt néhány barátságos héber szavad, azután beültünk az ivószobába. Néha az asszony is odaült közénk a férjével. Ilyenkor el-elbeszélgettetek a Karakaszban töltött szép napokról, a Cordillerákról, Sierrákról, a diplomáciai bonyodalmakról, amelyek Kolumbia felől felhősítették be a látóhatárt, és a cukornádültetvényekről, amelyekről ez évben igen biztató hírek érkeztek. Te ugyan sohasem voltál arrafelé, de hát ez csak a köznapi emberek szólásmondása, akik fizikai személyiségük nélkül egy tapodtat sem tudnak tenni semerre sem. Ott voltál te már a hős Bolivárral, elszálltál a Cordillerák csúcsain, bejártad az Orinoque-nak buja réteit, mint ahogy utaztál már a Tejút ködképleteiben és bejáratos voltál a Fiastyúk meghitt családi körébe. A hosszúkás poharak egyre vándoroltak a bádogpult mögé, hogy megtelten térjenek vissza és minél jobban sokasodott zarándokjárásuk, annál színesebb, meseszerűbb ország lett a kis Venezuela. Most már te voltál egyetlen kalauzunk, mi csak szótlan kísérőid voltunk és lehunyt szemmel, kitágult szívvel bámultuk a trópus minden csodálatos gazdagságát. Szegény két karakaszi menekült csak most sajnálhatta igazán, hogy elhagyta e szép országot, amelyet most ismert meg csak igazán: a József körúton, egy picike szobában, hajnali derengésnél.
De a spriccer nagyon ravasz ital. A híg alkohol, amely a szapora szódába keveredik, lappangva, észrevétlenül ül föl a bakra, és ha ő kapja a kezébe a gyeplőt, akkor azután igazán szűk Venezuela, átlépni való vakondtúrások az Andesek és keskeny árok az óceán. De bármerre csatangolunk is, reggel felé, amikor már a budapesti kakas kukorékolni kezdte, hogy: "Friss Újság, reggeli kiadás“, minden reggel összetalálkoztunk és megpihentünk egy közös fogalomban, egy névben:
- Jókai Mór!
Itt azután elhalkult a beszédünk. Két összeesküvő - volt egy titkunk, amiről olyan jó volt hinnünk, hogy csak mi ketten tudjuk, érezzük, élvezzük. Hogy Jókai Mór, akinek szobrára nem termett érc ebben a Kánaánban, nemcsak a Magyar Nábobot, a Kárpáti Zoltánt írta, hanem ő írta az "Egy Kalandor“-t, az "Egész az északi pólusig“-ot és az "Oceániá“-t. Amazokat írta a múlt századbeli sárban rekedt húgomasszonyoknak, emezeket írta a halhatatlan gyermekláncnak, amelyik számára az Ezeregyéjszakát megálmodták. Hogy ez a legendásan szelíd nagy ember is magyar sorsot, magyar tragédiát cipelt belé aggastyán korába. Hogy újságfolytatásokban kellett együgyű szerelmi szálakat szövögetnie vásári tarka kendővé, holott keleti szőnyegekre rendeltetett csodatevő keze. Hogy... de nem folytatom, hiszen éppen azért küldöm ím hozzád írásomat, hogy te folytasd. Ott Karakaszéknál is inkább te beszéltél és én hallgattam.
Az ércbányászok fukarok lehetnek, de te - tudom - nem leszel az. Az írásodból egy méltatlanul késlekedő szobor kerül ki, talán kedvesebb és maradandóbb minden ércfiguránál.