Levél Alfred Kerrhez
| Levél Alfred Kerrhez szerző: Bálint György |
Mester,
Ön bizonyára sohasem fog értesülni erről a levélről, és ha tudomást szerez is róla, valószínűleg egyéb gondja is van mostanában, mint hogy ismeretlen kelet-európai újságírók műveit fordíttassa le magának. Ennek ellenére is szükségét érzem annak, hogy Önhöz forduljak néhány sorban.
Mester, fogadja részvétemet. Ön négy nap óta a német birodalmi kormány foglya. Hatósági intézkedés akadályozza meg abban, hogy elhagyja Németország területét. Útlevelét elvették Öntől, és ennek az intézkedésnek, állítólag, az a félelem az oka, hogy külföldön rossz hírét találná kelteni Hitler Németországának. Még jóval a Hitler-kormány uralomra lépése előtt eltiltották Önt attól, hogy egyes német rádióstúdiókban előadást tartson, most pedig megakadályozzák, hogy átlépje az ország határát. Ez kínos és tragikus helyzet, és még az az önkéntelen humor sem enyhíti, hogy egy államhatalom azzal büntet valakit, hogy ragaszkodik hozzá. Régebbi diktatúrák büntetésből kikergették az országból politikai ellenfeleiket – a horogkeresztes diktátorok viszont büntetésből nem engedik ki őket. Mintha részükről némi önkéntelen önkritika volna ebben – ami persze egy cseppet sem teszi könnyebbé a megbüntetett kritikus helyzetét. Némi vigasztalást legfeljebb csak az nyújthat Önnek, hogy Ön után nyilván hamarosan mások következnek. Attól tartok, hogy nemsokára elég szép társaság lesz együtt: német szellemi emberek, gondolkozók és alkotók, akiknek a birodalom határain belül bármikor rendelkezésre kell állniuk, hogy nem éppen szellemi fórumok előtt feleljenek tiszteletlen gondolataikért, írásaikért, beszédeikért. Németország legragyogóbb kritikusa után jönnek majd Németország legragyogóbb írói, akik szintén nem lelkesednek a Harmadik Birodalomért. Ez a kiszolgáltatottság nyomasztóan gyötrelmes, de azt hiszem, nem megalázó. Vannak rendszerek, amelyeknek uralma alatt dicsőség a vádlottak padján ülni. Az előbb részvétemet fejeztem ki Ön előtt, új helyzetének fizikai része miatt, most viszont gratulálnom kell a dolog erkölcsi kicsengéséhez. Ez a politikai proskribáltatás az Ön számára talán nagyobb erkölcsi sikert jelent, mint hosszú és nagyszerű kritikai pályafutása, azoknak a rossz íróknak a bukása, akiket Ön éles, szaggatott és ördögien szellemes mondataiban kivégzett, s azoknak a jó íróknak a felemelkedése, akiket ugyancsak éles és szaggatott, de fölényességében is költői mondataival felfedezett. De ez a morális erőforrás, amit az Ön politikai üldöztetése jelent, csak akkor lesz teljes, ha levon belőle bizonyos tanulságokat, és életének és a német történelemnek ezekben a válságos pillanataiban önmagának is szigorú kritikusa lesz – nem esztétikai, hanem etikai, vagy, ha úgy tetszik, egyszerűen logikai szempontból.
Ízléstelenség és arrogancia volna, ha „tanítani” akarnám Önt, Mester, akinek írásai olyan döntő hatással voltak rám, fiatal kritikusra. Ezt a hatást csak fokozta egy rövid személyes találkozás szuggesztív varázsa (melyre Ön már bizonyosan nem emlékszik). De meg kell mondanom, hogy nem minden tekintetben fokozta az Ön kritikusi és publicisztikai működésének az utóbbi években való minden megnyilatkozása. Mester, Ön valamikor forradalmár volt az esztétikában: fanatikus tűzzel harcolt a fiatal Hauptmannért, kinek első írásai nemcsak esztétikai szempontból jelentettek forradalmi cselekedetet, és egy sereg más remek íróért, rendezőért és színészért, akik, mint mondani szokás, úttörők voltak. Ön segített nekik ebben a verejtékes és harcos úttörésben, és gyakran állt heroikusan szemben a német közvélemény többségével. A maga birodalmában tehát forradalmár volt, méghozzá zseniális forradalmár. Új eszmékért harcolt – ezért volt forradalmár, és közben új stílust teremtett – ezért volt zseniális. Zsenialitása még ma is töretlen: forradalmisága már kevésbé. Új irodalmi és rendezői irányok jöttek, új társadalmi irányokkal párhuzamosan – de ezekkel szemben Ön gyakran meg nem értő gúnnyal, majdnem ellenségesen állt szemben. Elutasította a „politikai” irodalmat, a „politikai” színházat, nemcsak, ha becstelen, hanem akkor is, ha becsületes szándékú volt. A szellem embere ne nyúljon a politikához, ez volt az Ön felfogása, Mester, és most azután a politika – de nem a becsületes – lépett bele szeges Schupo-SA-bakancsával a szellemi élet kellős közepébe. Ön politikamentességet követelt az irodalomban és a színpadon, és demokráciát a közéletben, és egyforma eréllyel tiltakozott a jobb- és baloldal tendenciái ellen. Addig kritizálta a baloldalt, amíg most már nem kritizálhatja többé a jobboldalt. Ragaszkodott a középúthoz, és most barnainges rohamcsapatok állják el minden útját. Annak idején, Liebknecht megöletése után, Ön meglepően és kínosan fölényes hangú cikket írt a hatalomról – és ezt a fölényt most kamatostól kapja vissza azoktól, akik Ön iránt sem viseltetnek több jóindulattal és megértéssel, mint annak idején Ön Liebknecht iránt. Ide vezetett a középút lelkes, kitartó, dogmatikus követése. Ön most bátran és tisztes, meg nem alkuvó elszántsággal áll szemben a Hitler-Papen-féle reakcióval, és az ideális demokráciát hirdeti. De közben mintha megfeledkezne valamiről. Elfelejti, hogy az a tábor, amelynek vezérei Öntől megvonták a szabad szót és a szabad költözködés jogát, a tiszta demokráciának, ha nem is a legtisztább, de mindenesetre a legdemokratikusabb eszközeivel kerültek hatalomra. A teljes politikai szabadság „elfogulatlan” rendszere juttatta túlnyomó többséghez a náci seregeket, melyek eddig még nem is látták szükségesnek, hogy ezt a jogi keretet alkotmányellenesen megváltoztassák. Az Ön mai ellenségeit az a rendszer segítette uralomhoz, melynek nevében Ön ma ellenük harcol. Szomorúan paradox helyzet ez, és remélem, szkeptikus gondolatokat ébreszt most Önben a dogmatikusan demokratikus rendszer feltétlen értékei felől. Az a politikai koncepció, melyért Ön becsületesen lelkesedik, tenyésztette ki az Ön cenzorait és porkolábjait – ez a tragikus valóság, vagy hogy Önt idézzem, „ilyen az élet, questa è la vita, such is life, c'est la vie, c'est la vie, c'est la vie!”
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!