Letészem a lantot
| Letészem a lantot szerző: Arany János |
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek hurjaim;
Baráti szem, művészi gonddal,
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél,
S egygyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsirtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körül a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah! látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, melly
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz a ki oszszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy perczig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!