Lesznai Anna: Hazajáró versek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Lesznai Anna: Hazajáró versek
szerző: Kaffka Margit
Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám

Első olvasásra a költés eszközeinek szinte túlzott egyszerűsége kell, hogy szembetűnjék. Széles sorok telt, hűsen szabályos ritmusa, grammatikai szórend, epikus bőség, sőt ismétlés és fölös módon teljes kibeszélés néhol, csaknem "elintézteti" velünk a Lesznai Anna verses kötetét. Derült és házias költészet ez, véljük megállapítani, módos szép falusi tanya, gyümölcsérlelő napfény, szelíd és nemártó virágok bősége, aranyos gyermekévek, sima életsors, béke..."Szeretetreméltó poézis", gondoljuk már-már megnyugtatva és kedves öreg költőkre gondolunk, akiknek verses leírásait az iskola "iránytan" példatárából tanultuk. "Lám, még jól is esik a fülnek ilyesmi az utolsó hat-nyolc év rohamos átújhodásai és értékelrendeződése után. Egy szelíd föllebbezés." És eltelünk evvel a nagy, meleg közelségével a természetnek; a mély, ösztönös, tapadó otthon szeretettel, mely azért megy messze városok új csodái felé, hogy annál jobban visszavágyhasson, annál szebbnek lásson itt kertet és mezőt. Szinte irigy tiszteletével e csodálatos, magzatszerű anyához kötöttségnek a földdel szemben és mindennel, mit a föld terem; e gyermeki csalódásnak, mely túlkiált kultúrvágyon és asszonyos szerelmen. "Többet ver fel a csorda az élet szent porából, mint amit rám csókolhatsz szegény emberajakkal.". És szinte megzavar a bensőbb összeismerkedés ezzel a költészettel, mely észrevétlenül hoz egyre közelebb önmagához és egyszerre nem várt mélységei elé állít.

"A szó", "Éjjel", Ezeregyéjszaka", "Mindig magamról", "Későn érkeztem", "Dédanyám" és még egynéhány vers; ezek döbbentenek meg először, és nem csak azzal, hogy a könyvben a legszebbek, igazán, nagyon szépek. És gondolva egyet, visszalapozunk a többiekre, elölről kezdjük és rájövünk (az Ignotus-tanítás szerint), hogy "kötet" ez a szó legegészebb értelmében; hogy aláfestik, színezik teljesítik egymást e versek, a gyöngébbek is; és hogy intim és őszinte lélekportré e könyv, sajátságos sorsú, tán erős tragikumú léleké.

Mert meg kell éreznünk hamarosan, hogy a Lesznai panteizmusa mégsem nyugodt, elpihenő belesüllyedés a természetbe; sokkal inkább fel-feltörő, küzdelmes, lihegő erőlködés a tudatosság, nagyobb magára eszmélés, élesebb élet felé. Nem egyedülálló költősors az életérzés ez eruptív vágya a kiteljesedésre, de itt különösen végletes és mindent átfogó. Szinte a növényélet tragikumát érezzük meg általa, néma gyökerekét, melyek szívós és szenvedő szenvedéllyel tusakodnak a napfény beszédes életszínei felé a tompa mélységből; és följebb; hol levelek jönnek, lángolva buggyanó szirmok, termés teljessége, lehullás. "Életemnek fáját erősen rázzátok!" Az életlégkör mintha sűrített volna, és nehéz homályú, mint az üvegházi nimfák termének opálköde, mely bevakítja a tetőablakot, bár minden meleg esőszeme az eleven, csirázó, dús növénytest párája. Ki innét! És sikoltás hallik az öröm után és kínszenvedés után, tikkadt várása az "igazi megszületés"-nek, s a "szó"-nak, mely felhozná a mélységből mindazt, ami "bezárva búgó gyöngyburokba a lélek fenekének fövenyén" alszik. Milyen küszködő önébresztgetés ez! Néha elnyugszik a megadásban egy-egy mélycsöndű gondolaton; a teljes, érett nyár "nyugtató, nagy keze" alatt, Scherezádé mesefáradtságán, almafaálmon; de rögtön felriad megint. "Ha almafa volnék, gyökerem kitépve elindulnék messze! Vérző, tépett gyökerek! Tán kálvária e hazajárás?

És költősors mellé asszonysors. A "ma" asszonyáé, kit nem bírt legyűrni az anyaság, ki már nem született megadásra s még küzdésre sem egészen; gőgös, jussá takaró vággyal kívánja a gyönyört, "aus allen Quellen des Lebens ihre durstigen Lippen letzend", mégis "szörnyű nagy várásban" görnyed válla és "lépte megbotlik abba, mit elér", óh, aki még a templomudvar tömjénjárta-lombú szent hársfája és a kert végén, mézes, buja virággal méhet csalogató másik fa közt is tétovázva áll; - "Melyiket válasszam?"- míg előtte hervad mind a két fa virága. Vagy milyen nagy, mély asszonyigazság van a "Tükör előtt" című versben, és milyen soha meg nem írott.

Nagy lelki gazdagság, új mai léleké, rajzik felénk a Lesznai Anna verseiből. És hogy nem mindjárt az első pillanatban ragad magával, oka épp abban a némi visszáságban van, amiben itt-ott e költészet újszerű, mély és rezgő érzéstartalma áll a formák hűs, virágegyszerűségével, a hosszú sorok telt és pontos ritmusával, igénytelen szólamokkal, epikus bőséggel, szegről-végre való elmondással. "Tavaszisten", "Órák", Elmúlás", "Imádság", "Idegen tavasz", ezek a nem-erős versek. Mert van itt-ott valami kis lusta gyeplőodadobás is. Dilettánsos foghegyrőlvalóság, munkát sajnáló béketűrés, mely nem vár egy-egy pompás gondolat vagy kép teljes kiépítésére, összecsapja egy céljatévesztett sorral, legyen kész! Csúnya, zsugori természetemmel én ezt a kevés egynéhányat is sajnálom. Hálátlanság! A Lesznai Anna verskötete mindenképp gazdag és szép ajándék; öröme a megismerkedésnek egy előkelő, szenzibilis érdekes és őszinte lélek komoly poézisével.