Lengyel Menyhért: Taifun
szerző: Kaffka Margit
Egy selyemgubóból, vagy csigaházból is lehet kileselkedni az életre, félig félve, takaródzva, csáp-érzékenységgel; - és valami pók szívósságával is lehet ugyanakkor keményen vetélve, lassan szőni körül és foglalni be a maga számára a látás pontjait, a jó szögleteket és figyelő helyeket sorjában és mindig-magasabbra föléjük helyezkedőn. A Lengyel Menyhért írói egyéniségéről jutott ez eszembe, az idáig jutásáról, ahol most tart és az új darabjáról, amely az igazán szép dolgok közül való. Szép és finom. A meséje áttetszőn, s érdekesen szálazott, mint a pókszövet; hangulata, levegője, szinte - lírán áthevült; szinte félve-rejtett személyes élményektől rezgő. A melegség, ami szétárad belőle, olyan mint egy sárga ernyős, selyem redőjű kis dolgozólámpáé; mert csak lámpafényes magány intimitásában, begubódzottan és teljes, lírai személyes-jelenvoltsággal lehet beleálmodni bizonyos témákba, rájuk látni, sőt - - olvasmányokból közéjük olvasni ilyen becses rajtuk nem levőket; amelyek sokkal inkább hozzánk tartoznak és az íróhoz, mint hogyha a dolgok nyers határozmányai volnának.
"Ez a téma pedig ki tudja, mióta hevert észre-nem-vetten Berlin utcáin!" szokta mondogatni a szerző, és el kell hinni neki, "Lám, és egy ilyen - magyarnak kellett végre is érte menni!" Fáradni kezdő, monstruózus kultúrákról és jövőbe érző kis eltanuló-nemzetekről is fordulhat ilyenkor szó, - naiv szavak; - de világért sem igaz, hogy itt, a darabban valami esetlen szimbólumokat kell keresni és érteni a japánok álnevén, nyugati városokban összebújva búsuló kis magyar nyájakat vagy más formát. Hisz akkor ennyi erővel csakugyan lehettek volna a hősei például a testőr írók, vagy Szenci Molnár Albert; a tíztáblás latiumi ifjak Athénban, vagy Pelops király Kréta szigetén. Kultúrák holta után még eddig mindig más kultúrák jöttek a Gondviselés jóvoltából, - és az ember mindent másoktól tanul meg; - és mindez a jó igazság elvégre is nagyon kevéssé érdekes. A selyem kimonók zizegő és puha gráciáját, a japán zene zümmögését, tea illatot, tarka papírkárpitot, groteszk szomorúságokat és busa krizantéméket sem valami korszerűség, lokális, vagy tárgyi igazság erőltette ide, hanem mert ilyen szerződést kívánt épp az írónak egy szinte gyámoltalanul, pihésen lírai és eleven hangulata, mely színvilágításban véletlenül asszociatív volt azzal a hamisan is teljes igaz összképpel, amely bizonyos írók és költő-utazók szerencsés beleérzéseinek hála, - "Dai Nippon" felől él bennünk és egészen a miénk. A szimbólum pedig - ha van a darabban - talán, de csak talán, ilyesforma.
Minthogy az életen iszonyúan világos körvonalakkal látszanak meg a nyomorúságok sziluettjei és a halál bizonyosság sziluettje, ösztönből keresünk ópium értékű életértékeket ellenük, fátylat a szemeink rémülete elé; és mindenha java-ópium voltak egynémely altruisztikus álmok, - haza, fajta, felekezet - e csillapító önfeledkezések vagy inkább kihelyeződések másokba, sokakba. "A milliókért, azokért is, akik előttünk éltek s akik majd ezután születnek!" - Bizony, mert így nem veszik olyan irtózatosan észre az élés és a meghalás. Ez önző önzetlensége, nem is legbalgább világnéző-szöglete annak a kis sereg művelt, komoly, sárga-fél gyermeknek; mert kamaszkorukat élő nemzetek fiai még ingyen, a talajból kapják ezt a vértezetet, mint Sigfrid a bogárpáncélt. Fázós és fakó kőkultúrák emberei ezek helyett találták ki az alkoholt, szerelmes szerelem, az igazi alkotást - s még néhány egészen individuális magába feledkezést.
S ahol e két világnézet férfiakban "ütközik" (hogy ó-dramaturg nyelven beszéljünk), milyen egyszerű, magakész gondolat, hogy ez asszony által történhet legigazabban. A nyugati ország kis utcáról szedettje ő, hisztériás, bolond, beteg és hitvány, de egész; csak ilyen lehet. Ez a világ nevelte, érett nyomorúságai és önmagán is kifogni akaró, tudatos kínszenvedése ennek; azért nem is asszonybáb, mint a mosolygó, kötelességtevő, alázatos ki japán figurák, akiket e jövevény had otthon asszonyul ismer; ez ember, noha beszámíthatatlan, beteg erkölcsű, durva és degenerált, de egy kereső, aki a maga számára keres. Életópiumot ő is, asszony létére a szerelem teljességében és a férfi teljes bírásáért küzd lihegve, dühösen és őszintén, kétfelé is kapkodva, mint az ideges, rossz kártyás, ha mindenáron nyerni akar. Aztán meghal és itt kezdődik el igazi szerepe a darabban. Emlék, lelki vád, kísértetlátás, szerelmi veszteség; a szenvedély és szenvedés nagy individualitása bomlasztón támadja meg ez ép és egész gubó lelkek egyik legkülönbjét és visszalendíti önmagába. Tán az egész darab legszebb jelenete az, a negyedik felvonásban, mikor a fájdalomközösségben összebékülten a félzüllött íróval, volt vetélytársával, halkan beszélgetnek a halottról az éj csendjében. "Szenvedsz! Hogy megfinomodtál! Most már nem vagy japán, ember vagy, testvérem!" Úgy hal meg, magáról tudva, tehát lázongva és átkozódva, mint egy ember; de honfitársai, az érintetlen, többi selyemgubók némán tipegve szórják be krizanténnal a holtestét és "jelenteni fogják haza, hogy úgy halt meg, mint egy hős, aki teljesítette a kötelességét!"
Szép darab és szépen megirt. Íme, a szerző, akinek mesterségtudása, színpadhoz értő ügyessége nem csorbult ez új stádiumban; s akinek itt végre a beszélő vagy beszéltető stílusa hozzá finomult, technikai ízlése hozzá válogatósodott egy bensőséges, lelkében gubódzott, átélt és átmelegedett szép megálmodáshoz.- - A színészek csaknem olyan jól játszottak, amilyen jól ilyen darabot egyáltalában lehet. Hegedűs nagyon ember volt és Góth Sándor az író szerepében, e prezentatív mivoltában is igaz. Góthné sem játszott rosszul, csak - másképp. Az író valószínűleg nem így gondolta, tán el se lehet úgy játszani, ahogy talán elgondolta. Ennyi hitványsággal olyan asszonyian nagynak, édesnek és csodálatosnak, hogy eltűntével is fájón rezegjen végig láthatatlan jelenléte a darabon és érezhessük híját az érett szenvedőkkel. Így - talán mi is fellélegezhetünk a haragvó japán kolóniával, mikor e szörnyű kis vámpír megfullad végre és aztán ráér emlékké szépülni, s ami utána itt marad, az emlék nem ő, hanem "ahogyan a képét magukban megalkották." Így sem lehetetlen, így sem rossz. - A színház gondos és értő szeretettel dolgozott a rendezésen.