Lejtőn
| Lejtőn szerző: Móra Ferenc |
Mögöttem már az életút fele,
Nem mehetek innen, csak le fele,
A színtelen, unott lapályra, hol
Számomra végzetem szelíd keze
Megágyazott már valahol.
Gurítana már önsúlyom, de még
Búcsúzom tőled, elmaradt vidék,
Hisz úgy se látlak többé sohasem:
A bérczek orma bibortűzben ég,
Füst kavarog a völgyeken.
Aranyos ormok, lángoló tetők,
Merész fejetek bár az égre nőtt,
Zord és sötét kiégett szivetek:
Hiába csaljátok az elmenőt,
Nem tud sajnálni titeket.
De oh, ti keskeny völgyek, szurdokok,
Virágos berkek, napfényes zugok,
Szivembe' tompa sajgást érezek:
Utam midőn mellettetek futott,
Mért nem maradtam köztetek!?
A zivatar hozzátok el nem ér.
A csúcsokon veszen lakást a tél
S reátok örök tavasz mosolyog,
Azért tanyáznak bennetek fehér
Nimfák és rózsás ámorok.
Oh, hogyha egykor balga nem vagyok,
Ott én is leltem volna kis lakot
S ma tűzhelyemnek füstje lengedez
A táj fölött, mit íme elhagyok,
Szegény vándor, mert este lesz.