Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,
emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;
te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
─ óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal
tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, ─
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!