A lap feldolgozottságának foka

Lefekvés előtt

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Lefekvés előtt
szerző: Kaffka Margit

       Este; – poros és kedves, kisvárosi nyolc óra után augusztusban; sok-sok távoli, folytonos, álmataggá mosódó kutyaugatással – tücsökzizegéssel a palánkos kertek felől; lágy, sírón állhatatos muzsikájú békaszóval a vályús kutak tájékáról; az egyetlenegy messzi Fő utca felől egy-egy fogat kései, téveteg zajával. – S ahogy mindezekre hallgatóznak, ülvén a téglakockás, faoszlopos tornácokon, hárs-székeken gunnyasztva – ölbe ejtett, fáradt kezekkel a nők; ernyedt szájjal csibuk dohányt füstölve ingujjban vacsorált tekintetes urak. És hogy miket gondolnak ónos, lassúdad ritmusokban, és hogy miket mondanak el belőle szakadozó, nehezes szárnyú, ritkás beszélgetésben egymásnak, vagy magukban – bámulva a gyepes udvar egét pillongó kis csillagaival – egy ideig, míg el nem álmosodnak egészen!…

       A Novákék tornácának végét valami ponyvaféle kerítette el függönyképpen, mert ott, az eperfa mögött másik társaság ült kinn: a lakók. A ponyvát a háziak akasztották volt keresztbe az oszlopnak haránt, de csak szemre volt ez elkülönülés, inkább csak a távolság, a társasági különbség figyelmeztetője, hogy barátkozós elegyedéstől őrizzen; de minden szó világosan áthallatszott onnét. És bár odaát nem beszéltek halkan, inkább élénk, nagyzoló fiatalossággal, egymás szavába kapva a három kis kóristalány, és felkacagtak néha, vagy tüntetőn, dalosan sóhajtoztak; ideát a másik háromnak, csak úgy kicsit színlelve volt a kedve ellen. Fejet csóváltak néha, és könyökön lökték egymást, de feszülten hallgattak minden szóra; a három Novák testvér: Károly úr, a nyugalmazott, szélütött lábú számtiszt; – húga, az özvegy árvaszéki írnokné és legidősebb nénjük, Hermin kisasszony, a ferdült vállú.

       Kicsit éles traccsolásra szokott, de friss hangocska szavalt éppen; bájos szenvelgőn, színháziasan; – önkéntelenül is a leskelő ingyenpublikumra tekintettel. Ez – ismerték – nem az ő lakójuk volt; a szomszéd tanítóék albérlője e nyári-idényre, és a palánk résén járt át barátnőihez ilyen estéken, mikor „szalondarab ment” a kaszinókert arénájában, és ők, az operettesek itthon ették meg a szalámivacsorát, krajcáros piskótával.

– Higgyétek el, fiókáim, amondó vagyok, ha most újra kezdhetném, mosogatólánynak is inkább mennék, mint színésznőnek. Még csak második nyáron vagyok szerződtetve, még alig kezdem; de már annyi csalódás ért… Én nagy idealista voltam mindig, a színiiskolában is; pedig ott azért sok minden előfordul. Mindig mondta a tanárom: „Maga túlságosan gyöngéd, kis mimózatermészet; ide kötélidegek kellenek!” Akkor nem értettem még. De ez alatt a két év alatt már nagyon sokat átéltem. Ha sejtenék az emberek, ugye – mi minden van a külszín, az esti csillogás mögött; mit érzünk néha belől, amikor dalolunk és ugrálunk nekik mosolygó arccal!…

       Odaát a ponyvafüggöny mögött, a Hermina kisasszony szeme sokatmondóan villant oda a húga felé. Az özvegy bólintott hevesen, és az ujjával csendet intett.

– Hagyd el – felelt a kis érzelgésre a másik, telt, biztos és meleg beszédű –, az a legnagyobb bajunk nekünk, hogy mégiscsak imádjuk a pályánkat. Világért se tudnók elhagyni, minden szenvedést elviselünk érte. Ez már olyan betegség rajtunk. Nézzétek, én lehetnék otthon is, szüleim élnek, hál’ istennek, házunk van Kispesten. (Aj, milyen fennszóval, milyen kedves, hetyke célzatossággal mondta ezt az elfüggönyözött szomszédság felé!) – De higgyétek el, nem bírnak otthon tartani. Anyám sír; apa, bátyáim haragszanak, mert most tavasszal megint egy doktort kosaraztam ki, itt vannak a ládámban a levelei, megmutathatom. De énvelem nem lehet bírni. Ha jön a szezon, ég a talpam, jönni kell – neki a világnak; igazgatók, rendezők szekatúráját, vénebbek rosszaságát, irigységét tűrni; műveletlen emberektől lenézetni magam; de hiába, a színpadnak születtem, nem tudnék lemondani róla.

(– Nappal henyélni, este cédáskodni kurta bugyogóban, világ láttára, félmeztelen! –) Van, akinek e’ való! Születni kell mindenre!

– Vér dóga! – véli Károly tekintetes úr, és félretörli a csutorával ritkás, lecsüggedt bajuszát.)

– Persze, Ilikém, te még most is hiszed, hogy a direktor szerepet fog adni neked az idén! Tudom, ezzel mézesmadzagol minden teformájú naiv lelket. Mikor kisül, hogy a gázsi kevesebb – hű, sokkal kevesebb, mint papiroson ígérték, akkor azt mondja: „Nézze, kedveském, ez csak iskola még, továbbképző, de az idén már próbálni akarok magával valamit. Egy-egy betétke, egy kis magántánc – így kezdjük! Bízza csak rám magát, én a botból is jó színészt nevelek! Csak ügyeskedni, fiam – szemesé a világ!” Hajaj! Mindenki tudja, mit jelent az, hogy: „Hiszen magácskában van intelligencia; feltalálja magát!” Hajaj! Kócán Dorka tavalyelőtt Balmóczon feltalálta. A polgármester öléből ugrott ki, mint „Harmadik virágtündér” a színpadra, a Rózsakirály-ban, ahol a szerelmeseket költögeti a kar… a másik héten már ő játszotta Rolly Pollyt a Gésák-ban. A színibizottságnál a polgármester… na… tudjátok a többit! Aki miköztünk tisztességes akar maradni!… éhen halhat a harminc forintjából.

– Szegény szerencsétlenek! – sóhajt odaát az özvegy készséges szánalommal – bizony, kutyának való életük van!

(– Na né! – mordul rá a nénje. – Hát kénytelenek vele? Mért nem tanulják ki a fehérvarrást, foltozást? Azért olyan kevés máma a cseléd, mer’ az ilyenfélék mind…)

– És mégiscsak, akárhogy is – nyugtatja élénken az Ilinek szólított –, nem cserélnénk semmiféle földhözragadt házilánnyal! Jaj, kivált valami ilyen kis rongy városban, idekötve élni! Mindennap egyformán; lesni valami éhenkórászt, hogy elvesz-e? Az embernek minden léptét ügyelik, nem lehet egy szabadabb szava, nem bolondozhat egy kicsit a férfiakkal, Istenem, mintha az mindjárt rosszaság volna, hogy az ember együtt vacsorál egy kellemes, igazi úriemberrel, vagy kocsizik egyet!

– Vagy ha igazán, szíve mélyéből szeret valakit – csendül belé a szomszédbeli lány –, hisz szerelemből semmi sem vétek. Az a legmagasztosabb érzés! De egy házilánynak még szeretni sem szabad, az egyszer igaz! Mamuka, tántika örökké a sarkában – kísérik, mint a vakot; –, na és hogy beszélnek a „fiatalembereik”-kel! „Ó, kérem, kérem! Ne mondja! Szó sincs róla! Ó, be eredeti!” – ezt tudják, mint a szajkók. Otthon vikszelnek, törülgetnek, néha egy kicsit ki szabad nézniök az ablakon – egyszer-kétszer van valami bál –, na, az aztán nagy eset! Csupa izzadságszag meg drukkolás, hogy hátha vagy egyszer nem viszik el táncba, mi lesz akkor! Másnap mesélik egymásnak, mikor tejfelre alkusznak a piacon, hogy rogyásig járták a csárdást, letaposták a steifszoknya fodrát – és hogy micsoda ízléstelen bókokat mondtak nekik. Ennyi minden érdekesség, regényesség az életükben!

– Otthon meg – tódítja az első kajánkodón, nekihevülve – szidják, szekálják őket kegyetlenül, hogy még nem fogtak valami férjet. Mink is megöregszünk, jó – hát lesz az emberből komika; ámbár manapság vannak szép, bájos mamaszerepek is. És valami színésztársunkkal akármikor összeházasodhatunk. De sokan fényes partikat is csinálnak! Láttatok már valaha vénlány színésznőt? És ha mi férjhez megyünk is, azért nincs vége a világnak, egyenlők vagyunk, együtt dolgozunk a párunkkal. Csak a színészség olyan, hogy az asszony versenyezhet benne a férfiakkal, legtöbbször különb is náluk.

– Hát ’iszen igaz – ujjong bele az Ili hangja kacagón –, bizonyos, hogy eggyel se cserélnénk. Mennyiért adnád ezt a koplalós, drága bolondos életet? Már csak azt is, hogy így járhat a szánk éjszakának idején, összeülünk, bomlunk – akkor fekszünk-kelünk, amikor jólesik, odamegyünk, ahová kedvünk tartja, figurázhatunk a kis életünkkel kedvünk szerint. És majd lesz szerep is – jaaj, ott forgolódni a lámpafényben, érezni a bőrünkön az emberek bámuló, kívánó, kigyulladt nézését, ahogy követik minden lebbenésünk; – énekelni, kiénekelni a lelkünket is – fiatal lenni, szép lenni; gyönyörű, drága ruhákban – szerelmessé bizsergetni az embereket mind, mind –, aki csak ott ül!…

(– „Fene belétek!” – rikácsolt fulódva a vén púpos leány odaát, de a húga összerántott szájjal, komoran ül, és árkos, fénytelen szeme tágra mered a sötétben. „Ez, aki most beszél, az a kis molett szőke, ugye, a csipkéskalapú?” – felejtkezik meg magáról a hűdött lábú ember.)

– Gyerekek – tapsol és kacag odaát a másik lakó, a barnahajú –, úgy látom, most hangolva vagyunk, próbáljuk el hamar a holnaputáni szerepünket. Jó?

– Az ám, hisz szerepünk van – hármunknak egyforma –, görög fiúruhában, kurta tunikában; – nagyszerű lesz.

– Szó ugyan kevés van benne. De csók, csupa csók! Csókverseny a phileai Apolló-templomban; ki csókolja a legszebb csókot? Próbáljunk, na! Kezdd te, isteni Demetrius, kinek szemöldökén a Gráciák ülnek!

– Én – méláz ábrándosan a kis vendég – legszebb csóknak azt gondolom, amit sohasem csókoltak el. Szeretném, ha ezt így, szóval is megmondhatnám a közönségnek. Azt hiszem, hatása lenne!… De a rendezőnek ma megmagyaráztam – megsimogatta a karom itt fent, és azt mondta, játsszam úgy, ha jólesik, bár ő meg tudná tanítani jobb metódussal. „Nem fáj az?” – kérdeztem, és olyan jót kacagtunk. Hát én így fogom – így, lábujjhegyen közeledni az alvó leányhoz, megrészegült szemeket csinálni… akkor lehajlok mind lejjebb – így térdre hullok mellette, és a fátyolruhája szélét az ajkamhoz szorítom –, aztán még lejjebb – mintha megszédülnék, már-már hozzáérek, de akkor riadva visszaszököm, eltakart, égő arccal hátrálok, és egy olyan… felzokogásféle… így… meglássátok, meg fogja döbbenteni a közönséget. Ha szerepet adnak – tudok én egy csókot is kreálni!

(– Milyen fura kis bolondok! – sóhajt fel akaratlanul az özvegy írnokné.)

– Furcsa, nem rossz – csak megértsék! – rezeg az Ili hangjában valami irigység. – Persze, tied a „félénk, habozó csók”; nekem a „heves, csattanó csók”-ot osztották – hát ebből mit lehet csinálni? Semmit, ez elő van írva. Legfeljebb, hogy jó előre, míg te dolgozol, már élénk, türelmetlen mozdulatokat csinálok, és valami ilyen ragyogó mosollyal, mintha kis gyereket látnék – rátámadok, nekiesem –, cupp!

(– Ejnye, a kis huncutkádat! – csettint rá a tekintetes úr félhangon; – előbbre hajlik, a pipát is kintfelejti a szájából, úgy mosolyog.)

       Zenebona, kuncogás, halk, csiklandó sikolyok ütnek át onnét. Úgy látszik, tetszett; – újra meg újra próbálják, cuppantgatnak. „Milyen puha az Ili arcbőre!” – „Be szép az ilyen dús, szőke haj!” „Mondjátok, nem túl telt az én vállam, a karomhoz képest?” Hihi!

– Az én szerepem – jut szóhoz végül a harmadik – a forró, az igazi csók – az, amelyik életre kelti, szerelemre gyújtja a leányzót. Istenkém, hát hogy is van az, hogy is? Ha behunyom a szemem, még érzem – és mindig rágondolok ilyen nyári estéken, mert engem csókoltak már úgy, gyerekek –, de azt nem lehet akkor tanulmányozni – ugye – ugye –, biztos, hogy ti is már ösmeritek! Mert akkor az emberrel megforog minden, és azt érzi: „Most… ezért kellett megszületnem!” – és ezt: „Ha most mindennek vége, vége volna itt… az életnek!” – és így, a szeme lehunyva… és ennél több már, a többi sem lehet, ami azután kellene, hogy jöjjön!…

– Pfuj, micsoda bestiák! Mit is hallgatjuk? – csattan fel szinte kiáltva Novák Hermina kisasszony. Felugrik, és olyat ránt a kerekes tolószéken, hogy hátrazökken a bennülő feje. De befelé gördülőben visszafordul még arccal, amíg teheti, a szegény tekintetes úr. – Igaz, Károlynak már feküdni kell! – motyogja zavarodottan az özvegy, és felemeli a kiejtett csibukszárat. Jó, hogy el nem tört! Békák és tücskök zenélnek, kutyák ugatnak messze az éjszakában, a gyepes udvar felett pislogó csillagok. És halk, üde, vad vihogások visszhangjával, leánycsókok, álomcsókok forró illatával tele a kert, az ég, a levegő… minden.