Leborulsz a sírra

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Leborulsz a sírra
szerző: Endrődi Sándor

Leborulsz a sírra
Szegény édesanyád áldott sírhalmára
Leborulsz csöndesen, csüggedten, szomorú
Liliom módjára.

S most látom mit tesz az:
Árván leborulni egy kicsi halomra,
Mely szemeink elől az eget, a földet
Egészen elfogja.

Leborulsz reája
Tudva hogy alatta édes jó anyánk van!
S hogy lelkünk sikolya, mely őt visszakéri,
Elhangzik az árnyban!

Most látom, mit tesz az
Mily kínos, mily fájó, egyedül maradni,
S hogy a szív ily búban nem igaztalan, ha
Meg akar szakadni.

Ő nincs ő hiányzik
Életed forrása szereteted napja!
Lehullott a kéz, mely könnyedet törülte,
S bölcsődet ringatta.

Egyetlen hű szíve
Még egyszer dobogta nevedet, s megállott,
Jéghideg lett ajka, az a kedves ajk, mely
Annyiszor megáldott!

Hívod édes szóval,
Meleg öleléssel... Hasztalan! Nem ébred,
Nem látja vergődő szívednek könnyeit,
Nem hallja beszéded!

És mégis veled van!
Szelleme, lelke él, azt el nem temetted.
Halk éjen kibontja ragyogó szárnyait,
S ott lebeg feletted.

Tovább él szívedben
Erénye jósága minden gondolatja...
Ó az édesanya meghal, de gyermekét
Soha el nem hagyja.

A végtelen égből
Őrködve ragyog rád két szeme sugára;
S ki fölött ily áldó szemek őrködnek, az
Nem árva; nem árva!