Leányvásár

Leányvásár szerző: Thury Zoltán

                                                       I.

       Bodó Ferenczné olyan fiatal és csinos volt, hogy maga is átbálozhatott volna még egy-két farsangot, hanem idő előtt megvénítette a leánya, Ida. Három fia is volt, de azok nincsenek mindig az anyjuk mellett s kisebbek is voltak, mint a leány. Ida az első gyermeke s majdnem együtt fejlődött az anyjával. Mire az anyja szép harmincznyolcz éves, a nyugodt életmódban jól megtelt, finom fehér arczu asszony lett, a leány is szinte észrevétlenül hosszu szoknyához jutott, udvarlókra tett szert s egyszer csak kirepült a világba egy fehér szalagos rózsaszin ruhában. Az apja megforgatta egyszer-kétszer, megelégedetten simogatta meg a haját s évelődni kezdett az asszonynyal.

- Nagy lányod van és mégse akarsz vénülni. Nem szégyenled magad.

Bodóné akkor nem is érezte, hogy vénülne. Arczával és hajával együtt fiatal maradt a lelke is. Ő maga dicsekedett el a lányával s kézenfogva hordozta magával Idát, mintha hozzá lett volna nőve. Mutogatta, valami önérzetes mosolygással beszélt róla, mintha azt is mondani akarná, hogy csak szép anyának lehet ilyen leánya. Igazán bájos is volt. Minden kaczérság nélkül, egyszerűen önmagával hódított. Üde volt még rajta minden, szép volt akkor is, ha pirult, akkor is, ha mosolygott s még ha sírt is, a mi akkor esett meg vele igazan komolyan, a mikor először tagadtak meg tőle egy ruhát. Bodó nem volt olyan gazdag, hogy idő előtt elkezdhette volna a toilettevásárlást. Várjon reá a leány addig, mig szüksége lesz reá. Most még kedves és vonzó karton szoknyában is.

Bodóné csak telt és szépült, de már később ennek a szépségnek ápolásra volt szüksége. Sokat ült a tükör előtt, uj formákba szedte vastag fonatu fekete haját s már kissé türelmetlenül elevenítette föl arczán a szineket. Nem akart elveszni a leánya mellett. Az anya hiusága mellett is sok maradt benne a szép asszonyból, a ki mig csak lehet, nem hagyja magát. Ment minden, a mig észre nem vették, hogy már erőlködik. Akkor eloldalogtak mellőle az emberek, vagy kezdtek túlságos tiszteletteljesen bánni vele. Addig sok fiatal ember nyüzsgött körülötte, bálban, hangversenyben versenyeztek egymással, hogy melyik vigye utána a legyezőjét s ki adja fel a belépőjét, most néha megesett, hogy csak a férje járt a háta mögött.

- Fogy a gárdád, mondta is egyszer Bodó tréfásan s ő is nevetett a dolgon, pedig abban a perczben érezte, hogy keserüség szalad át a lelkén. Előtte, anyja régi udvarlói közül is elhódítva néhányát, mulatott a leánya. Üdén kaczagott, csaknem repült a tánczban, s a kis város bálterme olyan szint vett föl, mintha csak a Bodó kisasszony mulattatására élne ez a jókedvü világ.

A szép harmincznyolczéves asszony nem tudta elhallgattatni magában a szemrehányásokat.

- Ezért szültelek, neveltelek nagyra?

Nem volt senkije, a kinek elmonhatta volna, a mit gondolt. Magában érlelődött benne a panasz s észre se vette, hogy már ugy néz a leányára, mintha gyülölné. Nem igy nevezte volna azt az érzést, a mely kifejlődött benne, ő csak azt hitette el magával, hogy a hálátlanság igazságos büntetése az a harag, a melyet nem tudott leküzdeni. Észre se vette, hogy nem tudja olyan gyöngéden megfogni a leánya kezét, mint eddig, s hogy már természetévé vált irigy féltékenysége, melyet eddig menteni igyekezett.

- A kis béka - igy emlegette magában s terhére volt már akkor is, ha látta. Sokat küldötte a barátnőihez, maga nem igen kisérte el sehova, s amikor semmi egyéb kifogása nem volt, inkább azt mondta, hogy beteg s egész délutánokat áthevert egy diványon bekötött fejjel, pedig semmi baja sem volt. A ház kezdett felfordulni. Senki se érezte magát olyan jól benne, mint eddig. A fiukat sem tartották rendben. Bodó csak kapkodott erre-arra. Olyan gyorsan szakadt a nyakába ez a változás, hogy azt se tudta, merre keresse az okát. A kis leány pedig élte a világát. A kis rózsaszin ruha hol ebben, hol abban az utczában jelent meg, de soha sem egyedül. Hozzászegődtek a gavallérok, fecsegtek, nevetgéltek, hogy az anyja haragszik vagy nem, abból keveset vett észre, mert annak is érdekében volt, hogy ne árulja el gondolatait.

- Valamit kell már tenni - mondogatta magában Bodóné. Utolsókat kapkodott, mint a ki fuldoklik s egy perczre se jutott eszébe, hogy voltaképen lelketlenség, a mint gondolkozik. Egészen természetesnek találta ezt a gyorsan kifejlődött ellenszenvet a gyermeke iránt.

- Rászolgált, kiérdemelte - igy mentegette az érzéseit, pedig a szegény kis lány csak szép volt és fiatal.

                                                       II.

       A sok fiatal ember közül egyszerre kivált egy nem nagyon fiatal s nem is nagyon csinos kereskedő, Stolz ur, s minden teketória nélkül megkérte az Iduska kezét. Senki se tudta, hogy honnan vette ehhez a merész lépéshez a bátorságot, csak annyit láttak, hogy néhány nap óta feltünően sokat suttogott Bodónéval. A dolog különben nem valami nagy szerencsétlenség. A Stolzék háza ismeretes a határon tul is, szolid, derék vállalat, tekintély a gyapjuban és lenben.

Bodó nem fogadta nagyon szivesen a kérőt, a szegény ember telve volt aggodalommal. - Szereti-e a leány? Föltalálja-e magát mellette, itt-e már az ideje, hogy kiadják a házból? Találnak-e a természeteik?

- Mit habozol? - kérdezte az asszony már egy néhányszor és már egy kissé ingerülten is.

- Nem akarom szerencsétlenné tenni.

- Eh, ne szalaszd el az alkalmat csupa aggódásból. Menjen, itt az ideje. Van valami kifogásod Stolz ellen?

- Félek, hogy te nagyon sietsz.

- Addig sietek, a mig van miért.

Azt tette a mit az asszony akart. A kis leánynak alig volt beleszólása a dologba. Gyorsan ment minden. Ezt nem Stolz ur akarta igy, mert ő a komoly, megfontolt cselekedetek embere volt az üzleten kivül is, hanem Bodóné. Nagy buzgalommal lökdöste ki leányát a házból. Az ura olyan bután nézte az egészet mint a kit fejbe vágtak s nem tud gondolkozni. Mikor igazán elment a leánya azzal a jól megtermett, derék, komoly emberrel, nagyot sóhajtott s kimeresztette utánuk a szemét. Valami rosszat érzett a jövendőben és ez szomorította.

                                                       III.

       Bodóné pedig megfiatalodott vagy tiz esztendővel. Előszedegette a régebbi ruháit s megint az a kaczagó szép asszony lett a ki volt. Folytatta ugy, a mint elkezdte. Adott még magának egynéhány esztendőt s ezt a kis időt még szépen akarta keresztülélni. Azután már lehetetlen lesz minden. Eljön az az idő, a mi az ilyen mulató asszonynak a halál kezdete, nem lehet már letagadni az éveket, fátyolozottabb lesz a hang, meg kell barátkozni a gondolattal, hogy vénülünk. Addig is előre! Mig a férje kopaszodott mellette és őszült, őt szörnyen leszólták a többi asszonyok. Ugy mulatott, mint egy betyár, aki már érzi, hogy jönnek a zsandárok. Udvaroltak neki, tánczoltatták, pezsgőzött is néha, a szemei égtek, rohanva ment előre az utján. Telhetetlenül szivta magába az életet, tiltott, édes gyönyörüségeivel együtt. Bodó szájtátva, lecsüggesztett fejjel bámult; három ember helyett dolgozott, sok pénzt kellett előteremtenie a szép asszony feleségének.

- Éljen az élet! - mondta az asszony a maga emberei között.

- Jaj de nehéz már, - sóhajtott Bodó s ugy törülgette a homlokát, mintha ki akarta volna szorítani belőle a vért is.

A leány pedig sehogy se vált be a Stolz-házban. Ennek a hires czégnek mindég másfajta asszonyai voltak, nem ilyen gyerekleányka, a ki a czicza mellől jött az üzletbe. Nem értett semmihez.

Stolz ur tanítani akarta, de nem igen volt türelme hozzá. Mig haszontalanul vesződött a magyarázatokkal, az asszonyka önkénytelenül is csak a lelke ürességét látta s megijedt attól a nagy távolságtól, a mely közte és férje között áll. Keveset foglalkozott lány korában azzal, hogy mi lesz majd azután, ha férjhez megy, de mégis egészen másképen képzelte el az asszony helyzetét, a férjet, a környezetét, mindent, mindent, mindent, Stolz uréknál szörnyű nagy szerep jutott ki a numerusoknak, az asszonyka megijedt, ha arra a sok vonalozott nagy könyvre nézett, a melyekkel a férje foglalkozott s a melyekbe ugy elmélyedt néha, hogy alig vette észre háta mögött az asszonyt. Csupa kíváncsiságból átnézett egyszer a vállán, hogy vajjon mit csinál, de nagyon mogorván mordult rá Stolz ur:

- Maga ehhez ugy sem ért.

Ebbe bele is nyugodott az asszony. Nem igen érdeklődött semmi iránt, a férjétől pedig idegenkedett, mert Stolz ur egészen olyan idegen és üres volt számára, mint a könyvek. Köröttök tolongott a nagy város, de ez sem érdekelte. Megrémülve érezte néha, hogy mennyire egyedül áll s felülkerekedett lelkében a kérdés, hogy: mindig igy lesz hát ez? Csak annyit érzett, hogy ha igy kell tovább is lemorzsolnia a napjait, elviselhetetlen lesz számára az élet. Jobban közelébe akart férkőzni az urának, erősen föltette magában, hogy ezután már ugy gondolkozik róla, mint a hogy más asszonyoktól látta otthon, tiszteli, megbecsüli, szereti, de mint a gyermek, mindig csak holnapra tüzte ki a munka kezdetét.

- Holnap reggeltől máskép lesz minden, - ezzel vigasztalta magát.

Annyira nem volt tisztában semmivel, hogy az érzelmekből is leczkét akart csinálni.

- Kérem érdeklődjék egy kicsit - mondta néha Stolz ur, s látszott rajta, hogy boszankodik.

Az asszonyka egy perczre felrezzent, ölébe hullatott kezei megmozdultak s igért mindent, mintha csak nagyon megijedt volna ujra.

- Érdeklődni fogok, igen igen...

Sehogy se ment. Lassankint valami csendes nembánomság vett erőt rajta, napról-napra messzebb ment Stolz urtól. Már nem félt, hanem irtózott tőle. A folytonos együttlétben megunta és meggyülölte a husos arczát, kifejezéstelen szemeit s magában őt vádolta minden veszteségeért. Megismert néhány fiatal embert s ugy gondolta, hogy mindenkinek inkább lenne a felesége, mint éppen a Stolz uré. Miért jött közéjük ez a hájas, numerusokkal teli ember, miért tolakodott bele az életébe. Mikor egy-egy lányismerőséről hallott hirt, megsiratta a maga lányságát, vénült és fonnyadt. Kesernyés lett a modora, csupa elhallgatott szemrehányás, sokat sirt és még többet ült hallgatva, mozdulatlanul, eltompulva egy helyen. Olyan volt, mintha már nagy mult állana a háta megett, pedig csak most kellett volna kezdenie az életet, ha mással kezdhette volna el. Sokszor napokig nem mondott többet, mint igen-t és nem-et a kérdésekre, lassan, csendesen pusztult Stolz ur mellett.

Végre a férje is megunta a dolgot, pedig nagy türelemmel áldotta meg az Isten. Nem, nem való ez az asszony a Stolz-házba. Még próbált. Elkezdett kedves lenni, de akkor még gyülöletesebb lett az asszony előtt, máskor meg dühöngött, ha már nagyon kijött a sodrából, de ez se használt semmit.

- Érdeklődni fogok, mondta az asszony, - de nem tudott.

- Készüljön, mondta egyszer Stolz ur - délután utazunk.

- Jól van - felelte az asszony.

- Nem is kérdi, hova?

- Mindegy.

- Hazaviszem.

- Jól van.

- Igy tovább nem mehet.

- Nem.

Este már visszaadta Idát Stolz ur az anyjának. Nem az volt, a kit két év előtt elhozott. Bágyadt, erőtlen teremtés, a ki még a maga dolga iránt se tud érdeklődni. Semmi megjegyzése sem volt, a mikor Stolz ur azt mondta az anyjának:

- Mama, itt a leánya, maradjon is itthon.