Leányom halálára

Leányom halálára szerző: Kis János

A nap arany súgárjai
   Vídám fénynyel kedveznek,
A lágy Zephyrek nyájai
   Csendesen lengedeznek.
S egész tájunk vidékére
   Hintvén balzamillatot,
A tavasz tiszteletére
   Tesznek hív áldozatot.

A tél hegyekre, völgyekre
   Nem szór már hóhalmokat,
A lezárt folyók kedvekre
   Rengetgetik habjokat,
S felköltik vígan zajogva
   Flora holt gyermekeit,
Hogy szépítsék mosolyogva
   A vidék bús rétjeit.

Gyászát az erdő leteszi,
   Felejti veszteségét,
Örömmel magára veszi
   Zöldellő ékességét,
S fris gallyakon hintálgatja
   Az énekes sereget,
Mellynek ezer víg szózatja
   Idvezli a szép eget.

A gyapjas juhok sietve
   Ott hagyják aklaikat,
Kis báránykáik bégetve
   Kísérik anyjaikat,
S míg ezeknek vídám nyája
   Fris fűveken tévedez,
A juhászok furuglyája
   Víg nótákat zengedez.

Minden örűl, valamire
   Tétovázó szemem néz:
Minden seb sérelmeire
   Írt köt egy látatlan kéz:
Egyedűl csak, lelkem fele,
   Lízim, mi veszünk, halunk,
Miolta kedvünket vele
   Elvitte kis angyalunk!

Bár Elysium mezeje
   Virúljon, a hol élünk,
Vagy Amathus zöld erdeje:
   Mi ott is gyászt szemlélünk.
Bár a Grátiák hajléka
   Légyen, a hol múlatnak,
Mindenütt kisér árnyéka
   Annak, a kit siratunk.

A fák nyíló virágára
   Ha nézünk kis kertünkben,
Vagy a rózsák bimbójára:
   Ő foglal helyt szívünkben.
Ő is szerelmünk virága,
   Még ki sem nyílt rózsa volt,
S oh halandók boldogsága!
   Fedi immár setét bolt.

A hajnal piros orcái
   Ha szépen tündökölnek,
S Phosphorus fénylő fáklyái
   Szép nappalt jövendőlnek.
Ő tűnik legott szemünkbe:
   Élte ah, mint hajnallott!
Holta melly tőrt ver szivünkbe!
   Örömünk melly kárt vallott!

A nap ha ragyogva veti
   Felénk dicső szemeit,
Szívszakadva képzelteti
   Velünk tekinteteit,
Mellyeknek ragyogványai
   Olly sokszor bájoltanak,
S mellyeknek, jaj, szép lángjai
   Olly hamar elhúnytanak!

A madarak csevegése
   Ha érdekli fülünket,
Nyelvének édes zengése
   Ujítja keservünket;
Ének volt minden ejtése,
   S oh melly ígéző ének!
Nem szebb víg ömledezése
   Az égiek szívének.

Házunknak minden szeglete,
   Szobánk, kertünk, udvarunk,
Mezőnk egész kerűlete,
   Hol sétálni akarunk,
Minden őtet ábrázolja
   Szomorún lenni jelen,
S fekete színnel rajzolja
   Tetteit minden helyen.

Szép elméje csirázása,
   Kegyes indulatival,
Hizelkedő mosolygása,
   Ártatlan játékival,
Szemöldöke, arculatja,
   Selyemfürtje hajának
Mindég kísér, s sirattatja
   Gyásznapját halálának.

Melly forrón vettük ölünkbe!
   Mint kettőzé csókunkat!
Miként mosolygott szemünkbe!
   Mint ölelte nyakunkat!
Melly szép délt vártunk előre
   A tiszta derűletből,
Melly örömet jövendőre
   Az illy boldog kezdetből!

Későn korán azt képzeli
   Bágyadt lelkünk magában;
Nyúgalmát sehol sem leli,
   Csak epedez bújában,
S csak kedvese sirhalmára
   Néz, midőn köröskörűl
A tavasz mosolygására
   Minden megujul s örűl.

Oh te, kinek ékes feje
   Koszorús virágokkal,
Kinek élesztő ereje
   Bír száz meg száz bájokkal,
Kinek égi fuvallatja
   Elűzte a mord telet,
Esztendő legszebb magzatja,
   Oh mosolygó Kikelet!

Ha égből lejövésedre,
   Lelkesek, lelketlenek,
Mindenütt idvezlésedre
   Víg színbe öltöztenek:
Ha mindennek derűl fénye,
   Oh, hát csak mi maradunk,
Kiknek nem zöldűl reménye?
   Csak mi fogyunk, hervadunk?

Ha ezerképen hímező
   Mindenható kezedet
Mutatja hegy, völgy, rét, mező,
   S minden nyelv zeng tégedet;
Hát csak mi vagyunk borítva
   A bú gyászfátyolával?
Csak mi nyögünk szívszorítva
   A bánat bús hangjával?

Szent Természet! öröm árja
   Rajtad mindenütt ered,
S valami csak tőled várja
   Részét, örömben fered.
Csak e két szív ollyan árva,
   Hogy bár mindent kezedből
Kért s várt, még is ki van zárva
   Anyai kegyelmedből?

Nem, bölcs édes anya, soha
   Egy hív gyermekedhez is
Nem voltál te még mostoha;
   Nem is lészsz egy hívhez is.
Örök szeretet törvénye
   Intézi tetteidet;
Égi bölcseség ösvénye
   Vezérli lépésidet.

Hogy békeséggel háború,
   Színméz gyilkos méreggel,
Harccal borostyánkoszorú,
   Tiszta ég fergeteggel,
Legyen öszveszövetkezve
   Történetink rendében
Az égtől ez van végezve
   A sors titkos könyvében:

De te tövisek közt végre
   Vezetsz mindent, a mi él,
Végetlen gyönyörűségre;
   S öröm az a dicső cél,
Melly, mint égi arany alma,
   Pályánk végén minket vár:
Öröm minden baj jutalma,
   Örömöt szül minden kár.

Az éj gyászos setétsége
   Után szebb a fényesség:
Édesb az egek dörgése
   Szüntével a csendesség.
S ha szélvészek zúgására
   Terhes felhők szakadnak,
A földnek zsírt, s utoljára
   Tisztább levegőt adnak.

Minap is, hogy nyúgalomra,
   A földet készítetted,
Az esztendőt mély álomra
   Mint holtat eltemetted,
A föld gyásznak lett hazája,
   Hol minden öröm kimúlt,
S minden hang harmoniája
   Vagy bús lett, vagy megnémúlt.

De a tavasz ölelése
   A földet felébresztvén,
Lett mindennek éledése,
   A mi bágyadt volt és vén.
Új erő, új élet ere
   Im mindenütt fakadoz,
Új boldogságnak tengere
   Mindenfelé áradoz.

A fák gyenge hajtásai
   Megújúlni sietnek,
A zöld ágak sudarjai
   Ölelkezni szeretnek.
A rózsák Nymphák módjára
   Bámúlják szépségeket,
S Zephyr nyájaskodására
   Kinyitják szép kebleket.

Gabonák, füvek magvai,
   Mellyek elszórattanak,
S mint halál áldozatjai
   A sírban rothadtanak,
Szebb öröm örökségére
   Visszanyerik élteket,
S a mezők ékességére
   Emelnek zöld fejeket.

A lepék, mellyek fásúlva
   Koporsóban hevertek,
Egy kis rövid idő múlva
   Aetheri testet nyertek,
S most már sorjában kedvekre
   Legelnek virágokon,
S szép örömökről szebbekre
   Repdesnek új szárnyakon.

Az erdő, minap hazája
   A néma hallgatásnak,
Most lett örömpalotája
   S temploma áldozásnak;
S ott, hol a tél fergetege
   Megfagylalt mindeneket,
Most víg éneklők serege
   Zeng ígéző éneket.

Lágy füvek aszott szárai,
   Kemény száraz fakérgek,
Erdők éhhel holt vadai,
   Eltapodott kis férgek,
Kertek meghervadt rózsái,
   S vélek vesző bogarak,
Kőszirtok mohos sziklái,
   S az ott elbújt madarak,

Mindenek, új dicsőségre
   Sírjokból feltámadnak,
S szívderítő reménységre
   Nekünk új ösztönt adnak.
Mind azt, a minek hazája
   Véghetetlen kebeled,
Oh gyermekid hív dajkája!
   Boldogságra neveled.

Oh, bizony elhozod végre
   Azt a szebb tavaszt is még,
Mellyben örök fényességre
   Derűl a boldogabb ég,
Mellyet sem téli mostoha
   Idő, sem égető nyár
Nem szakaszthat félben soha!
   Hol örök ifjúság vár!

Akkor a mit a dér mérge
   Megfagylalt bimbójában,
Vagy a kora kínok férge
   Elrágott csirájában,
Annak mennyben ápolgatja
   Kegyes kezed virágát,
S halhatatlanság harmatja
   Újítja hervadtságát.

Akkor szívünk is kebele
   Kedvesére rá akad,
S szeretetünk hív kötele
   Többé ketté nem szakad,
Szent örömök forrására
   Maga visz szerelmesünk,
S sebünk éles fájdalmára
   Írt sírva nem keresünk.

Addig is, a bú ölébe
   Dőlve, a melly könnyeket
A kedves hamvak vedrébe
   Hullatunk, vedd ezeket,
S öntözgesd velek számunkra
   A kevés virágokat,
Mellyek tövises útunkra
   Még adnak illatokat.