Lawrence Sterne: Szentimentális utazás (Szerb Antal)
szerző: Szerb Antal
Sterne a XVIII. század legjellegzetesebb és egyben legkülönösebb írói közé tartozott. Az életéről nincs mit mesélni. 1713-ban született, foglalkozására nézve anglikán lelkész volt, 1768-ban halt meg. De ha élete nem is volt érdekes, annál érdekesebb volt személyisége, amely olyan teljességgel maradt ránk írásaiban, mint nagyon kevés halandóé.
Sterne ugyanis éppen ezt akarta, ezért írt. Nem akart tanítani, nem akart ábrándozni, nem akart mesét mondani, és nem akarta eszméit kifejteni, mint az írók nagy része. Csak önmagát akarta emlékbe adni, és azonkívül mulattatni is az olvasót, nehogy elveszítse a kedvét, és abbahagyja Sterne személyiségének a tanulmányozását.
Írásai a szeszélyesség végső határlehetőségei az irodalomban. Olyan szeszélyesek, mint az emberi lélek, az emberi tudat maga, amelyben a legellentétesebb képzetek váltják egymást állandóan. Elbeszélő formája, azt lehetne mondani, a közbevetés, a kitérés, a fonál elvesztése. Tristram Shandy című regénye tulajdonképpen nem is más, mint egymásra következő másról beszélések hosszú sorozata. Kedvenc írásjele a gondolatjel, amellyel bevezet egy közbevetett mondatot. Van mondata, amelyben kilenc gondolatjel is van.
Regényeiben minden van: komoly filozófiai elmélkedések, sőt egyházi beszédek váltakoznak trágár francia élcekkel; középkori történetek és érzelmes szerelmi jelenetek, szatíra, tréfa és mélyebb értelem. Még a könyv tipográfiája is szeszélyes: néha lapokat üresen hagy, hogy kifejezze, itt olyasmiről van szó, amit nem lehet elmondani, olykor egy lap egészen fekete, hogy kifejezze a szerző gyászos hangulatát.
De főképpen két ellentétesnek látszó hangulat keveredik össze műveiben: az irónia és a szentimentalizmus, a gúny és az érzelmesség, mint később Byron és Heine műveiben.
Ezért lehet őt a romanticizmus előfutárának tekinteni.
Minden szeszélyessége és másról beszélő hajlandósága dacára Sterne a nagy emberábrázolók közé tartozik. Különösen értett, korát messze megelőzve, a lelki és testi jelenségek összefüggésének, párhuzamosságának a rajzolásához. Ebben az ábrázolási módban is irónia és szentimentalizmus keverednek: a szentimentális lélek magasan szárnyal, de a test apró, durva és nevetséges igényei mindegyre figyelmeztetik ember voltának szűkös határaira. Alakjait nem felejti el, aki egyszer olvasta Sterne könyveit: karikatúrák ezek az alakok, de gyöngédséggel és jóindulattal rajzolt karikatúrák, mint Dickens alakjai.
A Szentimentális utazás tartalmát nagyon nehéz elmondani. Nehéz elmondani egy könyvnek a meséjét, amelynek nincs meséje, sőt az a tudatos stílus-újítás benne, hogy nincsen elmondható meséje. Mert Yorick, a könyv hőse szentimentális utazó, amint a könyv címe is mondja. Egészen más, mint a többi utazó, akiket Sterne a következőképpen osztályoz: vannak lusta utazók, tudakozódó természetű utazók, hazudozó utazók, gőgös utazók, hiú utazók, mélabús utazók, bűnös és gaz utazók, szerencsétlen és ártatlan utazók, egyszerű utazók és végül is szentimentális utazók.
A szentimentális utazó milyenségét közelebbről nem határozza meg, de nyilván az tartozik ebbe a nem-népes osztályba, aki, mint Yorick, nem sokat törődik az útja körül elterülő országokkal, és mintegy nem is a térben utazik, hanem a saját lelke országútjain. Az utazás csak ürügy és alkalom, hogy elgondolkozzék a dolgokon, amelyeket lát, és még inkább azokon, amelyeket nem lát, és hogy elérzékenyedjék a saját gondolatain.
A szentimentális utazó útján csak egy dolgot lát meg igazán: az embereket. Talán nem is az embereket, hanem egyes embereket. Azokat, akik felkeltik benne a rokonszenv és a részvét érzését. „Gróf úr – mondja Yorick –, ezért van az, hogy én nem láttam a Palais Royalt – sem a Luxembourg-t – sem a Louvre homlokzatát –, sem nem kíséreltem meg, hogy a képeket, szobrokat és templomokat felsoroló angol könyvek számát növeljem. Mert minden szép lényre úgy tekintek, mint egy templomra, és inkább az ő lelkébe térnék be, és inkább nézném az ott felaggatott eredeti rajzokat és kidolgozatlan vázlatokat, mint akár a Rafael Transfiguráció-ját.”
Az ilyen utazóval nem történik sok minden. Pedig akkoriban az utazás sokkal bonyolultabb, kalandos lehetőségekben sokkal gazdagabb volt, mint ma. Sok napig tartott, amíg Yorick bérelt kocsiján Calais-ból Párizsba ért. Akkoriban csak igen jómódú emberek engedhették meg maguknak az utazás fényűzését. Az angol főúr grand tour-ja, nagy utazása Franciaországba és Olaszországba egy vagyont emésztett fel, az emberek csak egyszer utaztak az életükben, és hátralevő éveikben arról meséltek, onnan merítették politikai és szerelmi tapasztalataikat.
De Yorickkal nem történt semmi, sem politika, sem szerelem. Útonállók nem állták az útját, és ravasz képű idegenek nem csapták be a fogadókban, mint a korabeli regények összes többi utazóját. Az egyetlen mozgalmas esemény az volt, hogy Párizsba érkeztekor már másnap kérték az útlevelét, és minthogy nem volt útlevele, ki kellett mennie Versailles-ba Choiseul herceghez, a külügyminiszterhez, aki mindjárt adott is neki útlevelet, minden további nélkül. Yorick mélyen felháborodott, hogy ennyit zavarták, pedig a franciák kívánságán nem lehetett csodálkozni, hiszen éppen háborúban álltak Angliával. Mit szólna Yorick, ha most kellene utaznia, a mai békevilágban?
Tehát mi történt mégis Yorickkal, miről szól a könyv, kérdik bizonyára türelmetlenül. Az, aminek egy szentimentális utazóval történnie kell: számos ízben meghatódott. Minden alkalmat felhasznált, hogy meghatódjék, és ezeket az alkalmakat el is mondja az olvasónak. A XVIII. század embere, és Yorick még inkább, mint a többiek, jótékonykodó természetű, szeret megilletődni az önmaga nagylelkűségén. Ma már ezt a szentimentális jótékonyságot színháziasnak, kérkedőnek és tapintatlannak érezzük – de minden kort a maga mértékével kell megítélni.
Franciaországba érkeztekor mindjárt meghatja egy kolduló szerzetes, aki alázattal viseli el, hogy Yorick nem ad neki pénzt, hanem gúnyolódik rajta. Később tettét nagyon megbánja, és kicseréli tubákos szelencéjét a szerzetes sokkal egyszerűbb tubáktartójával, mire mindketten nagyon boldogok. Azután meghatja egy szégyenlős szegény, aki ott áll a többi koldus közt, de nem szól egy szót sem. Ennek nagyobb összeget ad, mire az a meghatottságtól még kevésbé tud szóhoz jutni. Azután a halott szamár gazdájával találkozik, aki elpanaszolja, hogy szamara éveken át hűségesen hordozta őt, egyszer a Pireneusokban elvesztették egymást, és napokig nem ettek bánatukban, csak keresték egymást, amíg végre találkoztak. És most, úgymond, „elhullt a szamár, gazdájának és a gazdájára nehezedő csapásoknak a súlya alatt".
Párizsban egy fogoly hatja meg, aki éppen kiszabadult börtönéből, és egy koldus, aki valamit súg a nők fülébe, mire azok a rendesnél sokkal nagyobb alamizsnát adnak neki. Versailles-ban egy katonatisztet lát, a legmagasabb hadi kitüntetés tulajdonosát, amint süteményt árul az utcán, mert ezredét feloszlatták, és kenyér nélkül maradt – a tisztet később a király is megsajnálja, és nyugdíjat ad neki.
De legfőképpen egy szép szobalány hatja meg Yorickot. A szobalányban tulajdonképpen nincs semmi különösebben megható, csak az, hogy olyan szép és fiatal, és hogy mégis erkölcsös, legalábbis Yorick feltételezi róla. Ez alkalommal Yorick elsősorban saját magán hatódik meg, mert a sors több ízben összevezérli a szobalánnyal, és néhányszor igen erős kísértést is érez, hogy megcsókolja, de mindannyiszor ellenáll a kísértésnek, az erény és az ártatlanság iránt érzett mély rokonszenve következtében.
Pedig Yorick nagyon szerelmes természetű. „Egyike volt életem különös áldásainak – mondja –, hogy majdnem minden órájában rettenetesen szerelmes voltam.” A regény folyamán számos alkalom adódik, hogy majdnem valami szerelmi kalandba ereszkedik vele, de Yorick mindig a majdnemnél marad, és a regény úgy is végződik be, hirtelen a mondat közepén, amikor éppen majdnem történik valami szerelmes dolog. Ez is iróniának és szentimentalizmusnak különös keveréke.
Sterne művei közül csak Yorick Érzékeny utazása jelent meg magyarul, az is a múlt század elején, Kazinczy Ferenc fordításában. De megemlítjük másik és nagyobb szabású regényét is, a Tristram Shandyt. A teljes címe: Tristram Shandy gentleman élete és véleményei. Ez a könyv még szeszélyesebb, még kevésbé lehet tartalmát elmesélni, mint a Szentimentális utazásnak. Tulajdonképpen életrajz, sőt önéletrajz akart lenni, de sosem fejeződött be. A könyv egyharmadát már elolvastuk, mikor a hős végre megszületik, addig csak az előzményekről volt szó. Mikor az író a könyv felét megírta, így elmélkedik. „Íme egy éve írom ezt a könyvet, és még mindig csak egy napot írtam le az életemből. Vajon hány évig kellene élnem, hogy utolérhessem magam?” De nem is érte utol soha.
Tristram Shandy életének már az előzményei is nagyon szerencsétlenek, szerencsétlen maga a születése is, de a legnagyobb szerencsétlenség a keresztelőjén éri. Filozofikus hajlamú apja ugyanis azt vallja, hogy az ember sorsát a lehető legnagyobb mértékben befolyásolja az, hogy hogy hívják. Ha például valakinek olyan sokatmondó neve van, mint mondjuk Trismegistos, az feltétlenül nagy tudós lesz, de ha valakinek olyan jelentéktelen neve van, mint mondjuk Tristram, abból nem lesz soha semmi. Szerencsétlenségre, amikor az újszülöttet megkeresztelik, az apa ágyban fekszik, és csak a szobalánnyal üzeni, hogy fiát Trismegistosnak kereszteljék. De mire a szobalány kiér, már csak arra emlékszik, hogy a név úgy kezdődött, hogy Tris, mire a pap Tristramnak kereszteli. Ettől kezdve az apa csak helytelenítéssel tud gyermekére tekinteni. Az apánál is érdekesebb figura Tristram nagybátyja. Rokkant katonatiszt, kénytelen otthon tölteni egész életét. Lassanként megtalálja a módot, hogy tétlensége elviselhetővé váljék: megvásárol minden könyvet, ami az akkoriban a Németalföldön folyó háborúról kapható, és hűséges káplárja segítségével a kertjében megásat minden ostromolt várat, és pontosan lejátszanak minden hadi mozdulatot. Teljesen vesszőparipájának élve sokkal derűsebb és boldogabb, mint azok az emberek, akik a világban akadálytalanul törnek céljaik felé.
Sterne a maga korának legnépszerűbb írói közé tartozott; később meg nem érdemelt feledésbe merült. A mai ízlés megint feltámasztotta, és divatba hozta műveit. Szeszélyes és rendkívül szellemes modora, szabad eszmetársításai, aprólékos és mélybelátó lélekábrázolása nagyon modernné, csaknem kortársi jellegűvé teszi, és a regényírás újabb nyugati iskolái benne ismerik fel előfutárukat, ősüket.