Laura

Laura szerző: Komjáthy Jenő

 Dalok a temetőből

                I.

Korán letört lány, zsenge Hóvirág!
Hó volt a dajkád, most a föld;
Akkor kopár, virágtalan világ,
Részvét borít most, társi zöld.

Itt nyugszol immár, édes Hóleány,
Friss Márciusnak langy lehe,
Talányos élet álma, holt talány,
Gyöngéd korom szűz ihlete!

Csókolni imádságos ajkadat
Hogyan epedtem egykoron!
Valami titkos vágyódás ragadt
Üdülni tiszta szirmodon.

Rejtelmes Isten! Visszasírnom add
A tiszta, szép, derűs időt!
S te végtelen jövő! Meglátnom add
A hótestű, hólelkü nőt!

                II.

Fehér volt arca, keble is fehér;
Hó teste és hó lelke volt.
Talányos Isten! Fényes egedér
Nem adtam vón e szép szobort!

Virágszobor, jéggé fagyott tavasz,
Szűz lángok megkövült lehe...
A zord Idő bár mindent behavaz,
Kitetszik Hóvirág keze.

Kitetszik és a Nap felé mutat,
Sejtelmes evangéliom;
Szelíd, de jós szeme a fényutat
Keresi a bús halmokon.

Most már tudom: a síron át vezet
A titkos út a Nap felé;
Szünetlen látom a fehér kezet,
Mely fátyolát fölemelé.

                III.

Ó, zsenge kor szűzeleven dala,
Immár kiszenvedett Remény!
De azt hiszem, már akkor holt vala,
Megszólítni alig merém.

Oly óva léptem én, lábujjhegyen,
És halkan suttogott szavam,
Hogy el ne szálljon és tovább legyen
Mellettem, mintsem írva van.

Hiába volt! Ő gyorsan elrepült,
Túlságos könnyű volt ide.
Kihűlt, aztán ellebbent, menekült
Éterbül szövetett szive.

Mirtuszövezve lép ki árnyiból,
Dicsőült arca ott ragyog;
A haraszt zizegi, fa lombja szól:
Laura! Mily jó vagy s boldog ott!

Hagyjátok a gúnyt, könyet, átkokat!
A Végtelen, mit érzek itt,
Titeket elszorít és fojtogat,
Elragad engem s üdvezít!

                IV.

Igen! A temető a Végtelenség.
Ezer kerubim lebben rajta át;
Más nem merné zavarni méla csendjét;
Az Éjkirály itt tartja udvarát.

Elmondjam a kisértetek regéjét,
Az árnyak vén, babonás titkait?
Fölhívjam a suhanó rémek éjét?
Kibontsam a rejtelmek szárnyait?

Elmondjam-e, a Máslét mily valóság?
S hogy nincsen Nemlét és nincsen halál?
Túlparton nyílnak mélyebb tüzü rózsák
És öldöklőbb, sugárzóbb ott a nyár.

Beszéljek az élő kisértetekrül,
Melyek lehelnek, sírnak, zengenek?
Láttukra gyáva szív borzadva rendül,
A kisszivű elsápad és remeg.

Kisértet a rossz lelkiösmeretnek,
Szellemvalót lát bennök az igaz;
Fekete gyávaság jöttükre retteg,
A szenvedő nemesnek égvigasz.

Hitetlen ember túlvilágba révül,
Felejti a tudákos tételit,
A balga és gonosz mélységbe szédül;
Biralmad ez, éjfélnek napja, Hit!

Éjféli Nap! Tán szertelen világod,
Ami szemünk világát elveszi?
S áldás lesz egykoron az ősi átok,
S megszűn a bűn a fájdalmat nemzeni?

S megszűn a fájdalom vétket lobogni,
A bűntalajból szeretet fakad,
És gyönyörökben fognak haldokolni
Az emberek, ha éltük kiapad?

Igen! A temető a Végtelenség.
Halljátok a kerubok halk dalát?
Boldog, kit el nem rémitett a Nemlét,
Boldog, aki a végtelenbe lát!