Lakodalmi Versezet
| Lakodalmi Versezet szerző: Dayka Gábor |
NN. Úrnak másodszori öszve-kelésekor
Gyújts fáklyákat Hymen! már hinti töményit az oltár,
S illatozó fellegbe borúl a templomok öble;
És már a szerető pár köztt áldásit el-osztá
Júnó papja, s örök fríggyel kötelezte-hitét-le.
Gyújts fáklyákat Hymen! gyújts! már a játtzi szerelmek
Intenek ─ és útjokban enyelgő lépteket intézd.
És Te, kinek ma kivánt önnként öröm-innepet űlünk,
O Phoebus kedvesse, kegyes Bőlts, s dísze hazádnak!
Sorvasztó búdat, s méltatlan gyászodat őltsd-ki.
Ah! bőven folyt már szemeid bús nedve szerelmed
Hűlt hamvára, midőn a búsúlt Ámorok el-húnyt
Fáklyánál, és hátra szegett tegzekkel emelnék,
S a Virtus rejtett artzal, s mélly gondba merűlve
Kísérné hidegűlt tetemét a sírnak öblébe ─
Hallgass Musa! s örök fátyolt vonj gyászos halála
Bús képére, s ne tépd-fel haszontalan újra sebeinket.[5]
Ah nem örűl az örök mívének mostoha sorsán,
És ha ma bosszúló kézzel terjeszti tsapásit,
Hólnap öröm-napot, és új boldogságokat áraszt.
És hogy el-húnyt örömed kegyesednek bánatos halmán,
S a szomorú Végzés boldog kötelékid el-oldá:
Új vígságra, s kiesbb gyönyörűségekre vezérelt.
Így ered a jajból nyugalom, s a bánat homályját
A jobb Végezetek tartós örömekre derítik.
Mint mikor a haragos tenger feneketlen öblében,
Mérges habok zúgási között, s éj-féli setétben,
A zaj-lepte hajót a morgó szélvészek hányják:
Záporral viselős felleg szakad, és az özönben
Süllyedező révészt új víz-halmokba borítja;
S a riadó mennykő le-tsap, és a gyáva hajósnak
A héjába fogott kormányt el-sújtja kezéből,
S már ajakinn az halál ijedelmi ki-űltek: azonban
Hogy meg-szűnt a bús zivatar, s a gyenge fuvalmak
Lengenek, és a zordon ügyet békére varázlyák:
Bárkáját honjának határira vetve találja.
Örvendj! aki reád minapában mérte tsapását,
Szívre vevé fájdalmidat, és kegyesednek imádott
Karjai köztt búdat keveretlen örömre tserélé.
Aki, midőn hajdan még Esztergomban az Érdem
Szárnyain hóltod után maradandó névre törekszél,
Karjaidat karjaiba foná, s hév tsókokat hintvén
O fijam..... és ajakit forró könnyekkel el-önté ─
Te zokogál, s eredendő jódat homályosan érzéd ─
Ő ─ noha már örök éjbe borúltak napjai, s a bús
Végezet el-ragadá szeretőjinek édes öléből ─
Által-nyújtja neked tsak ugyan végtére leányját.
Néked szántta tehát őt a változni tudatlan
Végezet, és örökös társúl rendelte magában.
Néked ─ gyenge korát rejtvén a klastrom öblében,
Hogy szeretett Annyát az halál a sírba taszítá ─
Múlatozott kegyes életbenn a szűzi sereggel,
Még a sárga Ceres búzáját hétszer aratná:
Vagy hogy ritka ketseit a tsendes Virtus emelné,
Vagy hogy az el-komorúlt Virtusnak kellemet adna.
Serdűlvén, és hogy ki-feselt a gyermeki korból,
S ifjúságra jutott, s értebb esztendeit éltte:
Kellemeit néked nevelé, s a Pannoni főldön
Hírre jeles Bárkótziak udvara néked emelte
Nagyra nevét, és udvariás erkőltsre tanítá.
Klára[6] midőn örömét eggyetlen lyányod aratja,
S a szerelem ketseit Kegyesének karjain ízli:
Ha hidegűlt tetemidben az érzés újra fel-élne,
És valamelly Chíron életre varázlani tudná
Szívedet, ah mi névtelen érzésekbe merűlne! ─
De már által-törtt a tűndér élet határinn,
És a síron túl nyugovók köztt fogta lakását,
S Kedvessének ölébe repűle, kit a tüzes hartzban;
Hogy kardot ragad, és az erőss Prussusra ki-rándúl:
A kedvezni szokatlan halál a sírba merített ─
Ám de kiket ki-törőltt az halál, s a főldnek öblében
Rejti hideg tetemeiket az éjnek vastag homályja:
Sár-házát el-vetve nem húllt jobb részek halomba,
És folytatja kiesbb éltét a boldog hazában,
S hátra hagyott társainak túl a síron is érzi
Majd boldog, majd bús esetét tele rész-vétellel.
Ő is azért fel-lelt Kegyesét szívére szorítva,
S tsókra hevűlt ajakinn függvén örvendez az Égből
A szerető párnak, s áldást hint rája felőlről.
Gyújts fáklyákat Hymen! Te pedig, kit az Isteni Végzet
A búval terhes mélly gyászból végre ki-őltvén
Új örömekre vezet szerető Szépednek ölébe,
Nyújts kezet, és fel-támadt boldogságodat érezzd.
Ő, mikor a Tudomány rejtett ösvényinek indúlsz,
S nem hallott dolgokra tanítod kedves hazádat,
S fáradhatatlan erőd tsak ugyan nyugalomra törekszik:
Ő lágyíttsa komoly munkád mindennapi terhét,
S édes enyelgéssel kedvet bájoljon ereidbe.
Gyújts fáklyákat Hymen! már óltja világit az oltár;
És Te, kinek kebelében el-hányván hajdani gyásszát
Új életnek ered, s örömének napjait éri
Várt Jegyesed, s jajját jobb végezetekre tseréli:
Engedd, fűzze kezét kezeidbe, s nyakadba borúlván
A szerelem szent tsókját szép ajakidra boríttsa.
Izleltesd javait vele, s erkőltsidnek igéző
Kellemitől újúltt éltét nagy időre varázold.[*]
[*] Dajka megjegyzése: „Ezen versezetben az ait, eit néhol diphtongusnak vettem, amit én hibának éppen nem tartok. Kazintzy Úr példája szerént; ki hozzám eggy helyen így ír: Itt láttam Plútót, s a Styxnek kénköves habjait, sat.”