Laczkó Géza: Szent Iván tüze
szerző: Bálint György
Laczkó Géza nem tartozik a szapora írók közé. Több év telik el egy-egy könyvének megjelenése között. És amikor a könyv végre megszületik, a hosszú írói vajúdás alatt beleépített értékek összesűrítve, pregnánsan csillognak benne. Ez a regénye is: a Szent Iván tüze, egy teljes belső érés és művészi odaadás gazdag eredménye. Talán ez a legelső, amit értékelni kell benne: ez a szinte flaubert-i formatisztaság, a kompozíciónak – a legjobb franciákra emlékeztető – kristályos tömörsége és a stílusnak makulátlan előkelősége. Irodalmunkban egyre ritkább jelenség az igazi írásművészet, az igazi formai tökéletesség, amely nem „külcsínt" jelent, hanem egy nagy belső harmóniát, a műalkotás abszolút kiegyensúlyozottságát, és így végeredményben legbiztosabb kifejezőerejét. Laczkó Géza áhítatos művésze az írásnak, fanatikus papja a szó misztikus és mély kultuszának.
Ez a könyve mély pszichológiai regény, egy nő lelki életének széles ívelésű biográfiája. Laczkót, a pszichológust, két szó jellemzi: finom és lelkiismeretes. Finom, mert egészen halk, apró lelki és testi motívumok és árnyalatok válnak a keze alatt kifejező, nagy élettényezőkké, anélkül hogy egy vonással is aláhúzná vagy felnagyítaná őket. Lelkiismeretes: mert semmit sem fogad el eleve fennállónak, mindent alkatrészeire bont, mindennek az eredetét kutatja, és mindent lemér, kíméletlenül és őszintén. Így bontja fel előttünk fokról fokra hősnőjének legbelsőbb életét, amely egy örökké szomjas és szomorú erotika „Szent Iván tüzében" perzselődik céltalanul. Ez az erotika sohasem vezet végleges nyugvópontra, fölényes erővel sodorja ismeretlen rendeltetések felé Gábor Gyöngyi törékeny, hiperérzékeny és fájdalmasan tévelygő életét. Ez az erotika hatalmasabb, mint mi vagyunk – mondja Laczkó –, és szinte testetlen is. Valami romantikus, vágyódó keresést jelent, valami elérhetetlen, lelki teljesség felé törekszik, amelyhez a test csak eszköz, híd vagy létra. Ezért marad örökké céltalan ez az erotika, amely Gábor Gyöngyi alapjában véve tehetetlen életét növekvő válságokon át sodorja bizonytalan állomások felé.
De nemcsak ez az egy erő röpíti magával a hősnőt és a többieket, hanem egy másik, még hatalmasabb erő is: a történelem. Laczkó regényének legnagyobb értéke talán abban van, hogy kimutatja a történelem dinamikus hatását a legsemlegesebb magánéletekre. Gyöngyi és társai a háború előtt fiatalok, és a háború alatt érnek felnőtté. Belekerülnek a történelembe, és a történelem is beléjük kerül, mint ahogy a rohanó folyó vize átitatja a magával sodort fatönkök rostjait. Ezek az emberek végeredményben semmit sem cselekszenek, minden csak történik velük. Annál is inkább, mert társadalmi jellegüknél fogva – hiányzik belőlük a történelmi helyzet biztos felismerése és együttes aktivitássá való alakítása. Polgárok ők, pesti polgárok, részben a Lipótváros vidékéről, 1912-től 1919-ig. Az apokalipszist pedig nem ilyen polgárok számára találták ki. Egy egész generáció freskóját rajzolta itt meg Laczkó, egy freskót, amelynek csak a háttere monumentális, alakjai viszont gyengék, kisstílűek, neurotikusak, bizonytalanok és etikátlanok. Az utolsó békeévek, a háború és a kommün felfokozott pátoszú drámájában bukdácsolnak ezek a gyakran elképesztően pátosztalan figurák. Magasabbrendű kíméletlenséggel mutatja be őket az író, a nagy korszaknak ezeket a sodródóit és elbukóit, az előrelendülőket és félrecsúszókat, az óvatos, kicsinyes kalandorokat, a kétségbeesetten önmagukba roskadókat és főleg a penetráns strébereket, akik akkor is opportunista nyárspolgárok maradnak, amikor egy rövid időre – üzleti érdekből – vörös álarcot vesznek fel.
A hősnő komplikált lélekrajza és egy embercsoport átfogó tömegrajza a szerelem és a történelem nagy kettős foglalatában – ez Laczkó új regényének lényege. Megvan benne az elsőnek lírai szépsége és a másodiknak elementáris izgalma. És a líra és az izgalom kiegyenlítődik az írónak vonzóan személyes hangjában, kissé fanyarul szubjektív fölényében. Ez a könyv éppen olyan lebilincselő olvasmány, mint amilyen mély művészi teljesítmény.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!