Lírai jegyzetek egy évről VII.-XII.
VII.
- Lássa, - mondom óvatosan, - nem jó őket azért ok nélkül gyanúba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!
- Mondta? - érdeklődik fülig pirosodva és előrerántja a fejkendőjét. - Mit mondott még? Ugyan, tessék már beszélni!
Ám úgy fordul, hogy jobbára én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, - (töltsünk még egy teát!) - de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány hónappal ezelőtt.
- "Hiszen jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta, egészen más hozzám, mint az első két esztendőbe. Mért ha úgy visszaemlékszek, mord volt ez, mint a téli idő, a szót is pénzért adták nála. Mert tetszik tudni, nem úgy volt az, hogy ő engem valami nagyon szeretett volna, mikor elvett. Mást szeretett bizony ő, egy Laskó Maris nevezetőt, két esztendeig járt hozzá. Pedig a szegény volt, talán nem volt egyebe a rajtavalójánál, meg engem szebbnek is tartott mindenki, - (régen volt, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb, merimondóbb, én mindig szégyellősebb voltam, azért azt mondták rólam, hogy büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt aztán, hogy az a Maris egyszer megbosszantotta, truccból vagy mibül-i, ... hozzáállt ahhoz a Franci Danihó, aki most prédáskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele, de hiába kérte aztán az engedelmet Pétertől. Egy mégjobban truccolt, felé se ment, ha üzengetett, pedig nem is vett búvába hat hétig, azt mondja a testvére, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ő háromhó is járni, egyik én voltam, de olyan esze volt már akkor, úgy megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. - Akkor már jó fizetése volt, mint inasnak, de hazakeresett, az apja azt mondta, köteles a neveléséért. Egy darab szőllőt vett az öreg hitelre, azt mondta: "Na, fiam, ha letörleszted, tiéd a szőlő!" Hát mikor levolt, akkor mást gondolt a vénember, hümmögött, hogy aztán mit szólnának ahhoz a testvérek, meg, hogy míg a férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. "Na, - azt mondja az én uram mérgibe, - tudja meg édesapám, mától fogva vőlegény vagyok!" Aztán még menyasszony sehol sem volt! Akkor választott ki aztán engem a háromból, mert felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg legszebbnek is hírlik. Én meg elmentem, mert szép legény volt, józan is, meg uradalmi. - El is látott engem mindennel, ami kellett, de azért én nem tudtam, tessék elhinni, - mi a szeretet. Két gyerekem már megvolt, még se tudtam. Hogy ez valaha úgy hízelgett valaha, mint más fiatal? Azt mondja édesanyám: "Te Rozi, megcsókolt téged ez a te urad valaha?" "Jaj, ne mondjon már olyat, édesanyám!" Még szégyelltem, hogy kérdi.
Éppen akkor voltam viselős kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Tessék mondani, hogy idős volt? Ajaj, hamis szeme volt azért még annak! Én nem is tudom, talán boszorkány volt! Aztán, hogy tudott énnekem hízelegni: "Rozika így s úgy!" - adta a jó tanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak egyszer feltűnt, bemegyek valami komencióért, - hát a cselédház gangján ki kávézik ott a vadszőlők közt, mint ő meg az uram. "Mi az Isten?" - mondom. De mindjárt, hogy csak üljön le közéjük nekem is készített findzsát. - Telt múlt az idő, én már szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azért olyan furcsa volt nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója volna, aztán mégse mondaná! "Mi lelt engem, - gondoltam, - elcsúnyultam vagy rüh van énrajtam?"
Hát egyszer is hajnalfelé jön haza az én emberem, pedig a kocsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett volna akkor! Én se szóltam hozzá, csak sírtam magamban az ágyon. - Másnap reggel azt mondja nekem a bolt előtt az igáskocsisné: "Rozika, miért nem volt az este? Csak maga hibázott a fiatal menyecskék közül?" "Hol?" mondom. "Hát a kastélyba, nem tudja, fosztó volt, az uraság tolluját fosztottuk, a cigányt az ispánt fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rumos teát, kőttes süteményt!..." Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyenemben. "Vagy igen, - mondom, - azt mondja Julis néném? Nem mehettem, mert változása van a kicsinek! - "Na, azt mondja, - de ma eljöjjön, mert ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tolyu. Ha az urának előbb van dolga, jöjjön be hozzánk aztán menjünk együtt!" - Ebbe maradtunk.
VIII.
Megtörli a száját illendően, asztalkendőbe, - köszöni alássan, - úgy mondja tovább a nehezét. "Lesem én az én uramat délebéd után, szedi ki a komódból az ünneplő liberiát, húzza a harmonikus csizmát, de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól, csak megy úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. - Úgy elfakadtam sírva, csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd voltunk, miért nem mehettünk mi együtt emberek közé? Mondom, miért nem vagyok én arra érdemes? Szégyellnivaló van énrajtam?
Felöltözök aztán nagy könnyhullatás közben, megszoptatok. Nem bánom, - mondom, - ha agyonver is (pedig nem ütött meg soha), de most megtruccolom, elmegyek utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak, arrakerülök, bezörgetek az ablakon, - már sötét este volt. De ahogy nyílt az ajtó, a lámpavilág rám esett, azt mondja Julis néném: "Hát maga minek sírt, Rozika?" "Nem sírtam én!" mondom. De a kocsis is, az ura: "De bizony, ne is tagadja, sírt maga!" Akkor elmondtam az egészet. "Na, ez már csúnyaság az urától, abba igaza van?" - így bíztattak. Ahogy kifordulunk az útra, azt mondja a kocsis: "Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert, mi az Istent lel azon a vén... (megmondta, hogy micsodán) -, hogy úgy utánabagzik!" ... Így pártolt a kocsis, mert ezek mindig jóembereim voltak. Nekem meg ettől a szótól kezdett megnyílni a fejem. Hát ezért lett volna az a sok szívesség, hogy az Isten fullassza bele abba a dög asszonyba. Szinte megszédültem! - De talán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Úriféle nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyém. Hogy tudhat ez ővele bánni, mikor még én is neheztelem a természetét. Így háborogtam magamba!
Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó, már aznap, csak az öreg asszonyok fosztottak, - a fiatalság ott járta a pitvarba meg az udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. "Na, Rozika lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!" Vitt a cigány elé, szépen rakta, urasan, - belemelegedtem én is, szoptatós létemre, eszembe jutott a lány korom. Alighogy elhagyta, elkap a kertész, avval is jártam jó darabig. "Jöjjön már velem is egyszer!" - mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott engem, dicsérgettek az asszonyok is, mintha sajnáltak volna. "Ejnye, - gondoltam, - hát hektikás vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsúztatnának?" ... Eszembe jut, amiért jöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs semerre! Akkor mondom a kocsisnak: "Mindjárt, mindjárt, Ferus bácsi, csak egy kis vizet iszom!" Avval megyek ki, végig a gangon, a házhíján, - ott egy benyíló volt a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor láttam, ahogy rájuk nyitottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott voltak együtt a díványon... S még milyen szemet vetett az énrám, az a gyalázatos, hogy ott nem süllyedt el szégyenébe a föld alá. De énvelem egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki lopni jár, úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki belőlem nagy sírás közt, ami történt.
Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy meglátom, ott ültünk az ágyon aztán sírtunk. De az én anyám, ahogy belép, "Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te himpellér, minek jössz ide?" - A meg felragad az asztalról valami tálat, vágná anyámhoz, énrajtam tört össze mert eléje ugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek ébren sírt az ágyon, akkor megszégyellte magát, kiment a színbe hálni.
Na, énvelem nem is azontúl, - talán félesztendeig. Napközbe se sokat szóltunk, mert jó neve nem volt előttem, csak: "Te lator, te zsivány!" - megbátorodtam, mert nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy ludas. Egyszer-egyszer próbált okosítani: "Lásd, - azt mondja, - csak neked van ebből hasznod, jön egy kis humi a házhoz, amiért befogod a szád!" De én csak jajkeserűt ettem abból, soha jóízűet! Ő meg azt hajtogatta egyre, hogy engem csak anyám bíztat minden azért van. Hiszen igaz, hogy engem igásbarmának tett volna, amilyen jámbor voltam, - ha anyám ki nem tanít.
De így se tudom, mi lett volna a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci Dani ki nem segít a bajból. Mert az jött oda prádéskocsisnak, nyalka volt meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb, avval adta magát össze az a disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta, bevádolta, kitúrta a szolgálatból. Énnekem meg mindenképpen kedvem kereste aztán, szidta, gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is azt mondta: "Te meg most már ne fancsalogj, hé, - vágd el, míg meleg! Most kapasd magadhoz, többet el se engedd!" Hát hajlottam én is a gyerekekre nézve, most meg már régen volt, elmúlt, háborús világ van, talán vissza se jön, - ne sújtsa az átok! Én már szívemből megengedek! De azt el tessék hinni nekem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány, de csak énnekem iskolázta ki! Hát nem igaz?"
Tizenegyet üt..., minden csendes, az ernyős lámpa fényében mosolyogva nézzük egymást. Ami volt, elmúlt, - Fekete Gány Rozál! Így emlékezésben milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden, - ami könny, átok és halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra fog kezdődni, - frissen, tisztán, elölről! Tizenegyet üt. Odakinn valahol messze már elcsitult az ágyúszó, nyitott szájjal, dúlt idegekkel rólunk álmodnak a szalmán.
IX.
Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő ígéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tífuszban, egy moszkvai kórházban. "Lám, túl lehet élni, - gondoltam, - ő túlélte!" A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, - míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. "Te, anyám, éppilyen voltál!" - kiált a kisfia. "Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!" "De igen, mindig ilyen voltál apához, én tudom, - ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?... Bementem a halott ember szobájába, az íróasztalán minden rendben, a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája... És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot, ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, - noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben, élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról - s folyton a leveleit olvassa. Őrület!
Most hova menjek? Féltem az üres lakástól, - a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák, finom szivarok füstje, virágszagú fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek éppolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban, - milyen derűs közönnyel futottuk végig egy újságlap címeit, s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így csaknem, így vannak most is, - úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sok ezrei, a "nélkülözhetetlenek", az "alkalmatlanok", a "jól elhelyezettek" családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember! Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem, utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, - ővele vagy egyedül, - külön lenni nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kíváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszallón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom, nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, - akkor arculüti az ellenfelét... Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne, s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, - nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? - Ó, csendes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága! Nem lesz soha! Nem érdemleg meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultúra, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. - Ó, csak magamon kell kétségbeesni, - csak magunkon!
Lában sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyűlöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat, a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! Egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik, míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év múlva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit, - s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniuk!
...Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem, nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, akik alakra hozzám hasonlóak! El közülük a magányba, - nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!
A kapuban elém sietnek egy távirattal. Most érkezett. - Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint... kórházban fekszik és vár engem!
Mikor hozták? Hány óra? A menetrendet! Igen... ma még utazhatom! Milyen boldogság, - milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez? Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, - hiszen él! Az utolsó levél egy héttel ezelöttről. Meg is halhatott volna! Útitáskába néhány rongyot, akármit, de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, - a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szívességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egykét barátomnak, egy újsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek!
X.
S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a boltok korai nyílását s az óraütést, csodálatosan friss lélekkel vártam az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem, tehát hosszabb tartalmú betegség, haza jöhet! Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá.
De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! - gondoltam és élveztem a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem rémült örömet. Ott, egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos helyen, nyugodtan, veszélyen kívül. Ő is tudja, hogy közelben járok. Milyen szépek ezek az órák!
Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a vállukon, csevegtek vidáman, egyszerű szemük kék mosolyával rám néztek s a tág világra, - frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk fegyvertelenül, - az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura! Fehéren csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap húsvét van! Krisztos voskres! - mondják akkor az ő hazájukban, testvéri csókot vált úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki, - "Krisztus feltámadt!" szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie: "Valóban feltámadott!" Milyen szép ez! A szívem feldobog értük, egyszerű himnuszok csendülnek bennem. Milyen jó hogy ezek mindnyájan haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró muzsikok várnak rájuk a szérűs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll ránk és maradékainkra! Halleluja!
Gyakorlatra menő újonccsapat jön, barna legények. A szívem összébbszorul, - sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt. Hány fog elesni, melyik? Elgondolom őket, az arcukat egyenként a rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva, - és elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, - otthoni portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal, fáradtságtól gyöngéd arcvonásokkal - s a rozmarinos kapuban egy-egy leány várja őket, - és ezt is látni tudom! Mindent, - ugyanez arcokkal, ó rettentő janusfejek! Ó, százlelkű ember!
Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak zsenge gyümölcsét, halvány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást. Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered, odább szalmámik lógnak, megcsap az erős hússzag és beleszédülök, Úristen, hogy kívánom! Reggeli előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se értem, - hónapok óta nem evés az, amit úgy hívok, a konyhalány fejcsóválva hordja ki a teli tálat. - De most, most csend és öröm van bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd sarkon, - milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni! (Egy csokoládé három zsömlyével, két tojás vajaskenyérrel, két szepesi virsli tormával, édes sütemény).
Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az újság itt, - még a tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harci híreket, - szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélegzettel - s kerestem az általános szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki szívemhez tartozik. S most, - ó milyen másképp olvasom, mások a szók, a betűk! Közönyös zsurnaliszta-stílben értesítenek bizonyos messzi hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd tisztázódniuk... Ó, de hiszen e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés, romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja! De én nem tudom ezt érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak ezt érzem. (Hát én is rossz vagyok?) A kávéház, az utca, a piac csupa napfény!
XI.
Korházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez, most egy éve apró, polgárista fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A katedrán, - ahol most borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, - e komoly, tanári asztalon osztálykönyv állt és noteszmumus. A falitábla itt maradt, most láztabellákat írnak rá a krétával.
Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi hely, az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei vázánkban, az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk, egy külön, halk sziget a sarokban, a szoba többi lakója, mintha mögöttünk volna, távolabb kissé, - a derűs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek így.
Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy gyógyuló betegek, hangosan beszélnek, töménytelen sokat kártyáznak, azt hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat, mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély könyököl nekik fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó - mennyi idegen férfi, messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszívek itt a Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, - a papájuk szenzál vagy ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyűjtött, - s most itt a háború, - s a mindeneslányuk már a harmadik szép "diner"-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az ablakban, összesúgnak "érdekes" profilt mutatva, csipkeujjas, telt, fehér karjukat kívánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran... Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a játékot, hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!
Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban, csak színből, hogy odaneszelhessünk néha a többire, - mint utazásainkban a vonaton beszélgetőkre, ágáló, hangos, furcsa, idegen útitársakra. Milyen jól tudunk így együtt figyelgetni, szemecskélve felszedni idegen dolgokat, szókat, jeleneteket! Mi "két cinkostársak a világgal szemben!"
..."Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, - tízet, istenúgyse nyolcat legalább is eltaláltam!" A beteg főorvos fogadkozik így! Hihetetlenül naiv tódító, - mondják, tegnap egy szerb zászlót emlegetett, mit az ellenkezéből neki adatott kicsavarnia, - sőt tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyít viszont,) a kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető orvosi, hadi-medálnak mutogatta. - "Ah, igen, persze, - gonoszkodik sunyin a fiatal medicíner, - nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz doktor urak puffogtatták le!" Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt, a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény leírására, melyeket egy lengyel főúri kastély lovagtermében vágott ki a rámáikból. Most a keretezőnél vannak, milyen kár, szeretné megmutatni!
A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd, szép, elegáns, ezüstös toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját leli, - immár harmadszor, - hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter kegyelmes úrét, kikhez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az egyiket szeretnék neki elsózni, de akkora orrhoz, - mondja az elegáns ifjú, - több pénzt kellene adniuk.
Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma, az ágy fejére könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélegzettel, befelé is szívja a szókat. Milyen tájékozott a "társaság" legbensőbb pletykáiban! A negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a keresztnevükön emlegeti, s ó, mennyit, mennyit tud felőlük, - milyen hivatott kárhoztatója hibáiknak, milyen szuverénül oszt elismerést! Mert hiszen ő is, - ó Istenem, - ha a boldogult férje nem olyan könnyelmű, ha nem játszott volna el mindezt lóversenyen s a kaszinóban! (És mindez igaz! Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztízshez nyilván illő modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése... De ennyire külsőség ez, - csak a helyzettől függő?) Most olyan félszeg, túlserény, ügyetlenül buzgó, alázatos e hivatalban, - egyre sürögne, ki akarná érdemelni a havi nyolcvan koronát.
Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. "Jöjjön csak maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen ügyetlen!" A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő, a többiekhez fordul bizonykodni. "Kérem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem? Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven krajcárt. Aj, de sajnálom! Ejnye, ejnye!" - Ez a "kedves jó öreg úr" nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg, ennek van egy kis háza Cinkotán, kétszer korona kapitányi nyugdíjból szerezte, abból élt a családjával a háborúig, - s a szipkái harmincöt esztendeig tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai tehetségével. "A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!" Ezt panaszolja most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.
Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború elején. Donkihotét így szokták festeni, ilyen horgas, bús-humoros figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel. A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona, kis évjáradékot húz kegyelemből a majorescotól, de abból nevelteti két unokahúgát. Itt keveset beszél, ideges, szenvedő és közönyös, gőgös és félszegen bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá, hirtelen generocitásból kitünteti a közléseivel.
"Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már, csak az ócska bagolyfészek a hegyen, - de ő olyan ügyeske volt, szegény muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindig kiteremtette, ami kellett. Gondold csak, kilencvenkétéves volt, én voltam az utolsó gyereke. Már egészen összeszáradt, de milyen helyeske volt, s milyen okoska. Könyv nélkül tudta mind az ősöket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal ezernégyszázhatvantól kezdve, téli estéken mindig erről beszélgettünk. Te nem tudod m az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre meghalt, sohase hittem volna, tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig egyedül az üres házban, nincs, akivel a családról beszélgetne az ember!" Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni, - pont ilyenekből!
Nagy kardcsörtetés a folyosón, a főhadnagy sántít be, a korzón volt, naponta kijár a csúzos lábával, sohasem láttam ilyen élénk, szinte heves bicegést. Most mellén a signum laudcis. "Hát megkaptad?" "Na, végre!" "Grattulálok örregem!" Körülveszik, tapogatják, mindenki tudja, mennyire várta már, hogy bosszankodott, amiért késett, előre megvette, hónapok óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, - de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: "Á, semmi! Marhaság az egész! Bizonyisten, nem adok rá semmit!"
Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor fel kell szedődnöm, indulni haza, egyedül, - míg itt idegenek mérik meg a lázát, vetik fel az ágyát éjszakára.
XII.
Itthon végre, - itthon és együtt! És milyen szörnyű rossz írás volna, ha erről írnék!
Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán, - de a sorssal szemben is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kínok, kiszolgáltatottságok. Hová lett világnézetükből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága, az "én"-ek excluzivitása, a magány, a finomság az elkülönültség s az irónia? Korbács alatt szűkülő állatok vagyunk, a templomok tömve vannak és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk. A gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, - nagyon szégyelli magát, és az Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel történt, majdnem minden esetben süllyesztette azt. Ha máshol nem, az ízlés irányában.
Mert itt látszik, hogy a primitivitás milyen sokszor nem erény! A közelmúltban, mondják, "túlkomplikáltak" voltunk finom disszonanciáinkkal, megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső történeteinkkel, "csendes válságainkkal". - (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken múlik, külső dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa kiesett dolgos két kezünkből, - naiv imára vagy a "görcsös tördelés" vásári vagy teátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezet. - Érzéseink arányai freskószerűek, a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe.
Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások, özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás, halál... Gigászokká váljunk egy csapásra, hogy e torz-ballonokkal "művészi" játékhoz értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié, - s ami ennél sokkal rosszabb, "akárkié". - Ki óv meg a trivialitástól, s az elemi iskolás olvasókönyvek, a "Jézus szíve" című igen tiszteletreméltó, kolostorokba járatos ifjúsági hetilap, - vagy a kései "negyvennyolcas tárgyú" novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, - de még nem patinás modor kísért!
Az intimitás segítene talán! Apró dolgok, ahogy a hosszú harctéri betegségből lábadozó ember végigmegy először a régnemlátott szobán, lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, - valóság?) - Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit, csak nézni, - és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra próbálja mind a civil ruháit! Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsora után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a másmunkájúval, más érdeklődésűvel - és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből! "Szép az, ami érdek nélkül születik!"
Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép rendesen felhúzta és a szekrény márványára ette... És ez a mozdulat a szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, mely száz és száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma igénytelenségével a holnap biztos biztatása van benne. Ó, egyhangú, szürke életidőimbe, hogy kívántam néha felrázó változást, nagy kockavetést, akár nagy fájdalmat is bolond fiatalságomban, és most mit nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd egyhangúság poézisében, - robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek tiktakkos harmóniájában!
Egy hét múlva vissza kell mennie a harctérre.