Lírai jegyzetek egy évről I.-VI.
| Lírai jegyzetek egy évről szerző: Kaffka Margit I-VI. |
I.
Perugiába érkeztünk délnyugat felől, júliusban. A szakadékos hegyvidéken át az esteli út, füstös tunnelekben ügető gyorsvonat szédülete, egy-egy város lámpasűrűjétől parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattuk, - és egy kellemetlen levél hazulról a tárcámban, ... elfáradtam. A társam szemébe füstpernye csapódott az ablakon, - rossz volt, nem tudtuk kiszedni. Végre ott voltunk, - fel, fel, magasra kanyarodott velünk a kis fogaskerekű, - és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a Hotel Belle Arti kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett, bugyborékos, aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi házain. "Itt most megpihenünk pár hétre, - eleget jártunk és néztünk, - itt szép, jó. Itt egyszerű!"
Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két olajnyomat lógott, az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet, s a töménytelen múzeum, kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások után ezek kedves két barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány szaporázta a szót versenyre, de lám kevésbé köpték és szörpögték, mint idehaza az ötödik kerület anglofiljei, ezt figyelgettük meg egy öreg német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk, - végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, címet, hogy küldhessék a pénzt. - Küszködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt, bizonykodott, magyarázott, - azt értettük csak, hogy nem veszi fel a sürgönyt. Végre megütött egy szava, többször mondta, a közönségből is hümmögték, la guerra... Mi ez? Mit mondanak? Hívtuk a Belle Arti német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?
Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név, ha firenzei rikkancsok éneklik lágy olvadó, mégis patetikus melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott megrettenéssel. "Belgrádban minden kávéház csukva"... sikerült kiértenünk. "Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?" Ilyen hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még, mi történt, mi lesz? Mi részünk benne? Lassanként tette torkunkra kezét az aggodalom... Ó, Istenem, ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk, milyen érintetlenek és elfogulatlanok, milyen ámulók és megütközöttek, - két ember, kik évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk.
Körülöttünk már összesúgtak kíváncsian és tisztelettel. "Osztrák, háború!" - A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak, hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy bár megakadt a pénzesforgalom hazulról, még van nálunk elegendő. - Az arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül! Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az éjszakát, néha sírtam már, - és reggel sürgönyök mentek a római, firenzei konzulátusokhoz, mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az express hívás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, - el se búcsúztunk Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlánfejtől. A vasútnál, - nem is tudom, hogyan, - bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik voltak Líbiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is odajöttek, - már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató, kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kíváncsiskodott, - keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. "Nálunk nem lehetne háború, - nem engednék a szocialisták!" - mondta valaki a többiek közül komolyan, de a gamásnis ironikus mosollyal fordította le nekünk.
Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal, nagy-fülönfüggős, piszkos banyák, feketeképű dél-olasz vénasszonyok káráltak szakadatlan, nem is jutott helyünk egymás mellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, - a kocsi sűrű levegőjéből, a töménytelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, - ahogy kitekintettünk egyszer az ablakon, Falkonara kacér villáit láttuk, a rózsaszínfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző asszonyokat, akik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom! Város, te sohase látott, te friss idegen, - te független magány, üde pihenés, nyűgöktől megkönnyebbülés, sorsunktól eltávolodás, - de álom! Így robogtunk el mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással, "Semmi! Szembenézünk, Mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt nyaralunk?"
Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve - ez ismeretlen városé... Egy évre rá, - lőtték Falkonárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat emlegetett hely, az újságokba került. Vége! Buona notte!
II.
Reggel. - Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhídon, - igazolást kért. A vámhivatalnál szurnyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasúti állomáson, csupa szurony, uniformis, tilalom. "Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül?" - ez volt az érzésem, ahányat láttam. "Most ilyen világ lesz!...
Csak este indult vonat, a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról, lepihenésről szó se lehetett. Éjszakai hajóingástól törődötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, - két szegény száműzött mi, - ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi jövőt, mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.
Az úton, melyre friss vággyal indultunk, - sokszor játszottunk hercegesdit, hercegnésdit. "Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba, fenség?" - "Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok klastromát!" "E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!" "Szólítsam az udvarmestert, úrnőm?" Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér kamarásunk, minden piccoló apródfiúnk, s az olcsó carozzák udvari batárok. - De most, itt, - hogyan szólítsuk egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokrú liget kis fapadján, ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már, - rossz kiskocsmai ebéd után, nehéz út előtt. "Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép észretér!" Így kínlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel egymásnak, aztán összehajolt fejjel el is szunnyadunk ott, mint két elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?... A ferrarai hercegi pár!... Sós szél borzolta fésületlen hajunkat, alkonyult, mire felébresztett. "Hercegnőm, - van még háború?"... kérdezte álmos szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, - nem lehet átaludni!
Csak megérteni lehetne ébren!
A vasúti állomás tájékán szörnyű csődület. Szegény emberek, rongyos munkások, a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis bugyrot, bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, - akár üres nádfejek a szél iránt, - horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. "A háború!" Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: "El-i-jen!" Egy percig néztem őket, - aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam... A tömeg volt!
Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba zsúfolódva fiumei katonatisztnékkel, - a férjük után szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban, a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, - szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, - mereven ült a sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, - emberségből át kellett adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijjebbre, kis gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer, ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák. "Laibach." Merre nem kalandozott el a "fiumei gyors" velünk?... Másnap délutánra voltunk Pesten.
A vonatnál, - vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig szívesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni felelőtlenül! Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott: "Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!" A torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: "Pojáca!" Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!
Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: "Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a cinikus, fád Pesten, - ha látták volna!" De mi nem láttuk, nem tudtunk semmit, sohasem éltünk újságpapírossal.
...Már egyedül bolyongtam itt, - megzilált utcákon, elváltozott kirakatok közt. Mennyi háborús iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek? Kinek gyűjti pénzét, kinek spekulál, ha a fia el talál esni? Termoszüveg, öngyújtó, konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, pláid, sebtapasz, vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szívetszorító, kegyetlen mindez!
A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! - Ott ül a kis vézna házaspár a kassza mellet, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. "Most megtanítjuk a kutya szerbeket!" Kérdem, árulnak-e valamit? "Bizony, csak haditérkép megy, húsz fillér darabja, - egy nap háromszázat is elvisznek!" Az hat korona egy nap alatt! "Bizony nem több, - mosolyognak, - de nem baj, ha tönkremegyünk is, a kutya szerbnek megmutatjuk!" Egy nagy angóramacska ült az elszánt menyecske ölén, - jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. "Hát Bolyhos nem megy a háborúba, - rác torkot harapni?" kérdem. "Isten őriz, - még sebet kapna!" - nevet és magához szorítja ijedten. - Nem csoda, - gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.
III.
Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: "Este indulok az uramhoz Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!" - "Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnák meg!" - "Ha kémnek néznek az úton, elfognak, főbelőnek tévedésből... tartson jó emlékezetben!" "Hát bizony azt mi meg se tudnánk itt, - tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell jól gondolni!" Így beszéltünk, - de egészen komolyan!
Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak az igények, abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szűnt meg, nem kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire, őt ez éjjel elvihetik, a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyílt pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak, - ha már ott vagyok, közelébe nem engednek - s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken...
Furcsát gondolhattam, kinyitottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja - s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit, kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első persze Szibériát is ült, a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken át.) - De most háború van! Ha uram combattans volna, talán lőnie kellene Da Wacra! Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát írónővel, könyveket küldött nekem, mert kértem, - délszláv novellákat németre fordítva. Most megnéztem őket, - sajnáltam, hiszen el se olvastam még, - aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi szép lehetett bennük, - de akkor így volt. Féltem, a hirtelenségben elvesztettük a valószínűség mértékét, hogy mennyi lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!
Este volt, a vasúton mindenki a háborúról beszélt. Már akkor szembetűnt, milyen sokat lehet elérni a szavak szimbolikus, letompított használatával, "bevonult," "elesett," "megverjük," "kiporoljuk az ellenséget." Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem kíséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit éppen fölmentettek, nívón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a gyerekével szintén urától búcsúzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshozillő, egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan kiteregettem, de csak a fényképemre vetett egy pillantást: "Már tudom!" mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta.
Mit tud? Különös!... zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, - az utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást... "Már tudja, - csak az arcképemre nézett? Figyelmeztetve volt a beszálláskor?" Hogy nem volna miért? Elgyötört, megzavart ítéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószínűtlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint ezek itt mind a kupéban? Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap mostani vezércikke? Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak - és ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.
Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit másféle talán a ruhám, s ők már mind elmesélték egymásnak, kicsodák, mi járatban vannak? - Megpróbálom, kimegyek a folyosóra! Egy idő múlva arra jött a klauz, hátam mögött ment el a lámpával. Talán visszanéztem rá, talán kissé bizonytalanul, várakozón, - talán túlhirtelen kaptam vissza a fejem, egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: "Tessék bemenni!" Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, - inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?
Beültem és már most biztosan tudtam! - Kevés rohamra-induló katona lehetett azóta is, aki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. Hogy miért? Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik? Tehát ma reggel!
Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból... Jó lett volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul, - könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert, - zöldséget termelni és baromfit, kertünkből élni! ... Rossz lesz, hogy már nem is láthatom! Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, - elhagyta őt is, s a fiamat, - magam voltam, de nyugodt és szelíden sajnálkozó. Végre, ha épp muszáj - hát elég is volt, sokfélét éltem, - de most mégis kár! Most új és eddigieknél tetszőbb formában ismertem volna meg magam! Boldogság, ... teljes méltányoltság, ... végre, az is csak egy életfoma, de most s csak rövid ideje figyelhettem, hogyan is illik nekem? De ha mégis így kell történnie, legyen! Csak netalán zaklatásokra volt rossz gondolni, szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára, tessék!
Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé ődöngtem is a pályán még, semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat, ... most az enyimet is. Visszaadta, mehetek, ... talán tévedett? Csakugyan kiáltanak valamit, készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? - Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig, - még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.
A kaszárnya előtt két sinatäts, - két "jó magyar ember" - csupa szíves készség. A kapu alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog, persze hogy mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! - Csak lenn a kávéházban, amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjszakai képzelgésem. "Csacsi!" De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, - s a Tisza nem az Arno? Mert éppen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma jó!
Fekete Péter, a "legény", kit más néven emlegettem már, - a kis vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat, mert hűvösek voltak már az októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszín, oliv, bíbor, terrakotta, okker meg skarlát ezer, aprós, összemosódó színében ragyogott, a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben "rajtá"-zni rohanni, ölni, szúrni tudnak!...
Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk halk optimizmust öntött a szívünkbe és könnyelműen élveztünk a napjainkat, a jelent. - Talán már nem is tart soká az egész! - Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk, hogy is kell csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtünk látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed feltarthatatlanul, - de nem "üdvös" vagy "szükséges" semmire, - ragad, mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem sodorta el, - és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy keresztrefeszítés, - melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is voltak egyszerre. Ösztön és önkény, emberi kiváltság e kettő együttese, ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, - de ezért szabad reménykedni is.
Ilyen tétova, abbamaradó és naiv teóriákkal mulattunk, de egy dolog bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt társas-hóborttól, előítélettől, - az ebben a tombolásban is magányos, szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és élet tiszteletben nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek - igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés ellen, - de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind, a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó, halál.
"Ha legalább élmény volna!" A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így, mikor itthon járt. "Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult, összezsúfolt és ami ott történik is, olyan áttekinthetetlen, olyan gépies rendbe rejtőző... Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a színek, bujkál a homály, felkúszik lassan a hold... mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, felejthetetlenebb emlék!" Így éreztük mi is és ez vígasztalt. "Csak a magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt nevelted! A jóságod!"
Nagyon megerősödtünk egymásban, - de hát könnyű is így, kéz kézben, a sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett egy padon, a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét, de nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai sem követői, de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magányosan s azt mondta, "Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!"
"A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. - A bölcs ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. - Ha kis népem volna, csak maroknyi, megtanítanám, hogy az élet egyetlen, egyszerű étkeket enne és darócban járna, - és bár a szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kívánkozna senki átal. - Megismerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. - Óvakodjatok, emberek, lakásotokat kibővíteni azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. - Ha két hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. - A bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való, nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami nem Tao, az mulandó!" Milyen szép King ez, - s mennyivel régibb, mint Attila, Timurlenk, Napóleon!
Ma délben is olvastuk a pataknál, de most hűvös az este és Péter tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg Zipserkisasszony tisztaszobája ez, kedves szoba! A régi dívány, székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet a maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján papundekli, hogy ne kopjék, a szőnyeg is rongyból varrott, - a festett fásláda oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragaszt dísznek, krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly, alatta félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna szoknyából való szövetre hímezve, annak pedig az ablakvilág felé eső oldala bevarrva papírosba, apró betűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény ki ne szívja a színét. Vagy húsz év óta nem látta senki e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! - Kedves, rendes szoba! "Gyújtson lámpát, Péter!" - Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet, kedves süteményeit, - holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra, míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Olyan lassan múlik! - Beszéltetni fogom Fekete Péter!
V.
"Bizony, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi eljöttünk!"
A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa nyikorog, az egész ember tagbaszakadt, testes, kerek arca most csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.
"Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja volnék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótlan, kedvetlen volt odakinn, mindig is avval viccelték, amit ez a Péter Eliberak, megeszi szó nélkül, ha Péter oda nem tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ette, csak mint a madár, - pedig ott falni kell, ha van mit... Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahonnan én a selyemredikült csaptam a nagyságos asszonynak, - elették előle a tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ő a kolerásokat járt temetni velünk, azt a négy honvédot (már csak a testeket), amik talán egy hete is rohadtak ott egy színbe."
Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, - ahogy tapasztalta, hogy tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a gerjesztőt fölösen már, hiszen ég, belenéz, húzgálja a bajuszát.
"Hát azt elolvastam, amit ide tetszett adni tegnap, - ahogy megírta a doktor úr a tapasztalatunkat újságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. Hiszen ha tudtam volna én, hogy így szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással, hiszen ahhoz én többet tudtam volna mondani, mert én mindenhól kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel... Na, hanem, egyért már mégis szólok, ha meg nem sértem."
Kinyitja, becsukja a kályhaajtót, úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.
"Azt a teafőző kis lábost, - úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki. Hát az a lábos, - nem is törtem, hanem elmaradt tőlem valahogy, - (megmondom, kérem, ahogy van, nincs abba semmi!) az az enyém volt, tulajdonom. Mikor venni kellett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem volt nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magaméból pótoltam. Este kellett volna elszámolni, - hát ebédután már nincs az edényke sehol, perdül, lába kelt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már fel nem írtam, mikor elvesztődött, még nem volt a doktor úré. - Hiszen nem baj, nem azért,... csak ha el találja olvasni az uraságom, Celestina grófnő őméltósága, - majd nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső, asztali inas, még egy poharát el nem törtem!"
Elszégyenkezve hallom. Bizony ezt a másolásnál én stilizálhattam így, az uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az irodalmi csínyemért, most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, - élete, munkája ambíciójában. Ő nem tör bögréket! Ördög vigye az irodalmat!
Megígérem neki, hogy kiírom újra, igazságot szolgáltatok neki. - Majd másra terelem a beszédet.
- Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a menyecskét?
"Tízórási vonathoz, ha ki tetszenek engedni elejibe. - Öhöm, hát meg kell tisztelni a hitvest, pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világért nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájút lát az ember, követem, csupa nadrágosat, egye ki a fene, - köpedelem már az a sok férfi együtt! Azt áhítja mind, csak a család! - meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse mondani! Meg tetszik látni máma! Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren sem senkire! Azok a tetves rutén bányák, - ha, követem, ő fizetne nekem, akkor se! Hiszen azelőtt se voltam én éppen parázna sose! Azért is írtam meg haza a harctérről, az anyjának én soha, - az anyósomnak meg nem bocsátok! Mert meggyanúsított, rábíztatta a feleségemet is. Volt ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! - Nagyon megsértett engem avval, - megírtam, a síron túl, ott megengedek, - de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugye tud olvasni!"
Olyan lassan múlt az idő, úristen, még mindig csak félhét! Mi is van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?
"Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a díszes, feszt libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik, nem így nézek én ki otthon, ne tessék azt gondolni! Hát a sok nőcselédnek csak szembetűnik, - akkor aztán egyik a másikra les irigységből. A kulcsárné, - hiszen volt az már ötven éves is talán, (igaz, hogy annál bolondabb az asszony), - de meg olyan fél-úri, hogy jön az énhozzám, parasztemberhez, - hát nem igaz? - Derék, feszt nő volt, nem mondom, meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet most. Hát nem volt minekünk együtt, igaz, semmi bajunk, kezeire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De már abba a részbe nem volt jó felgondolása a feleségemnek, hogy hiszen csak neki volt abból is haszna, csak az ő konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön túrók, finom lekvárok, szemes kávék! - kérem, ha egy asszonynak megvan a gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, - nehéz dolgot nem tesz, tisztán jár, mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava legyen, - semmi! Hiszen csakis az anyja hisztikélte akkor is! Azóta se volt nekünk bajunk együtt!"
Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is, de az öntelt férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett hát a vége.
"A kulcsárné elment aztán, csúnyán ment el. A grófnénak besúgtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam, majd még rám talál hárulni! Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné, a kertész behozta volt, letette a kamraajtóba, eltűnt kéz alól, - perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya neki, - nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. - Őméltósága maga kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel, én meg arrafelé irányítottam, - a borsó felé. Hadd lássa meg! - Már akkor én haragba voltam a kulcsárnéval, két hét óta, a feleségem is mindig sírt. Menjen a fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat volt ellene, minden kisült, - én nem vallottam rá a magam részit, - még végkielégítést is kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?"
- Ajhaj! Férfiak! Ahá, jön már! - Gyújtson hamar a tea alá!
VI.
Nincs levél! Tíz nap óta nincs levél!
Azok a sokak, kik ma "nacionális érdek"-ek, "diplomáciai kérdés"-nek, "hadászati problémá"-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat, - elbírhatnák-e vajon ezt? Az ember asszony, kisemmizett, kérdetlen mellőzött, - az ember itt maradt és jár-kél a dolgai után, néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár... mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel, - és nincs és megint nincs tábori levél.
Az ember hazatart, lihegve siet, (hiszen csak azért ment el, hogy időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, - s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni, - üres megint!
Talán délután lesz! (Az ember alig nyúl ételhez!) Hánykor jár a postás? Volt-e már? Elébemegyek, megvárom a sarkon! Most jönnek, hol a mi öregünk? Igen, ő az, - esdekelve és rémülten nézek elébe, de int már messziről a kezével, "Nincs, - semmi sincs!"
Többször nem jön már, így kell végigélni a reménytelen napot, fogvacogtató éjszakát. És elölről kezdeni holnap.
Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka híján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet? Szent Isten, - de hiszen holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, - leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást, - és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál? Igen, hiszen éppen ilyenből látszik, hogy csak a posta az oka, - csapatszállítás, hófúvás, - vagy lehetetlen feladnia! De ha baj van, - mikor tudom meg? Elbírom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk? Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? - Semmi sem biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Talán nem is jó, hogy mindig olyan sokat írt, elkényeztetett, - most nem bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának a tíz napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! - Ha a kezével dolgozni tud, ha épp esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a legszörnyűbb, de még úgy is, csak éljen! - Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én szuggesztív rettegésem?
Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűen akartam már félredobni, hiszen nem övé, de mindjárt mohón estem olvasásnak, - egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb elnyugvással, Fekete Péterné írt.
"Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most jött az embertől levél hétfőn írta azaz most péntek van és drága jó doktor úr is Egészségbe megvan írva mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy Bécsbe menendő egész könyvet adott által annak maga kezével írottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor úr emberemmel, hogy küldjek magam Felviszem tessék mari Szakácsnét vasúthol elém küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessék drágábban fizetni csak rendes árat melyhez kívánok szíves jóegészséget kezét csókolom maradok.
Fekete Péter hitvese Rozál
...Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkövetkezik! Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj! De még írt, mindennap írt, fogom olvasni megint a naplóját "maga kezével írottat", - mondhatom az embereknek: "Nincs baj, most kaptam hírt hálaistennek! Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszűnt volna, a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.
Mire Fekete Péterné beállított, - már itt volt egész csomó megkésett levél a táborból...
Szép, piros-szőke aprószemű asszony, liheg és csodálkozik és hálálkodik, nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve, a hátán kas, szatyor, butyor. "Ne tessék avval fáradni!" "Köszönöm kérdését!" "Nem vagyok én arra érdemes!" Kissé zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb, "világi" nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohase látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta, "Mit nézzek rajta? Nem az enyém!" De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. "Jaj, hogy itt mindenért pénzt kérnek!" - Őnekik ott a Kánaánban van most is minden dúlásig, komenciót is kapnak, magukföldje is terem, ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz... Alig tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.
Estére beinvitálom teára, szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, - kivel most egy bajban, egy számkivetésben, talán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van talán hozzám e percben.