Lírai jegyzetek egy évről/III.
Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: "Este indulok az uramhoz Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!" - "Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnák meg!" - "Ha kémnek néznek az úton, elfognak, főbelőnek tévedésből... tartson jó emlékezetben!" "Hát bizony azt mi meg se tudnánk itt, - tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell jól gondolni!" Így beszéltünk, - de egészen komolyan!
Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak az igények, abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szűnt meg, nem kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire, őt ez éjjel elvihetik, a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyílt pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak, - ha már ott vagyok, közelébe nem engednek - s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken...
Furcsát gondolhattam, kinyitottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja - s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit, kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első persze Szibériát is ült, a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken át.) - De most háború van! Ha uram combattans volna, talán lőnie kellene Da Wacra! Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát írónővel, könyveket küldött nekem, mert kértem, - délszláv novellákat németre fordítva. Most megnéztem őket, - sajnáltam, hiszen el se olvastam még, - aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi szép lehetett bennük, - de akkor így volt. Féltem, a hirtelenségben elvesztettük a valószínűség mértékét, hogy mennyi lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!
Este volt, a vasúton mindenki a háborúról beszélt. Már akkor szembetűnt, milyen sokat lehet elérni a szavak szimbolikus, letompított használatával, "bevonult," "elesett," "megverjük," "kiporoljuk az ellenséget." Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem kíséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit éppen fölmentettek, nívón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a gyerekével szintén urától búcsúzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshozillő, egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan kiteregettem, de csak a fényképemre vetett egy pillantást: "Már tudom!" mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta.
Mit tud? Különös!... zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, - az utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást... "Már tudja, - csak az arcképemre nézett? Figyelmeztetve volt a beszálláskor?" Hogy nem volna miért? Elgyötört, megzavart ítéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószínűtlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint ezek itt mind a kupéban? Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap mostani vezércikke? Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak - és ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.
Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit másféle talán a ruhám, s ők már mind elmesélték egymásnak, kicsodák, mi járatban vannak? - Megpróbálom, kimegyek a folyosóra! Egy idő múlva arra jött a klauz, hátam mögött ment el a lámpával. Talán visszanéztem rá, talán kissé bizonytalanul, várakozón, - talán túlhirtelen kaptam vissza a fejem, egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: "Tessék bemenni!" Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, - inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?
Beültem és már most biztosan tudtam! - Kevés rohamra-induló katona lehetett azóta is, aki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. Hogy miért? Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik? Tehát ma reggel!
Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból... Jó lett volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul, - könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert, - zöldséget termelni és baromfit, kertünkből élni! ... Rossz lesz, hogy már nem is láthatom! Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, - elhagyta őt is, s a fiamat, - magam voltam, de nyugodt és szelíden sajnálkozó. Végre, ha épp muszáj - hát elég is volt, sokfélét éltem, - de most mégis kár! Most új és eddigieknél tetszőbb formában ismertem volna meg magam! Boldogság, ... teljes méltányoltság, ... végre, az is csak egy életfoma, de most s csak rövid ideje figyelhettem, hogyan is illik nekem? De ha mégis így kell történnie, legyen! Csak netalán zaklatásokra volt rossz gondolni, szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára, tessék!
Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé ődöngtem is a pályán még, semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat, ... most az enyimet is. Visszaadta, mehetek, ... talán tévedett? Csakugyan kiáltanak valamit, készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? - Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig, - még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.
A kaszárnya előtt két sinatäts, - két "jó magyar ember" - csupa szíves készség. A kapu alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog, persze hogy mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! - Csak lenn a kávéházban, amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjszakai képzelgésem. "Csacsi!" De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, - s a Tisza nem az Arno? Mert éppen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma jó!
Fekete Péter, a "legény", kit más néven emlegettem már, - a kis vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat, mert hűvösek voltak már az októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszín, oliv, bíbor, terrakotta, okker meg skarlát ezer, aprós, összemosódó színében ragyogott, a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben "rajtá"-zni rohanni, ölni, szúrni tudnak!...
Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk halk optimizmust öntött a szívünkbe és könnyelműen élveztünk a napjainkat, a jelent. - Talán már nem is tart soká az egész! - Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk, hogy is kell csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtünk látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed feltarthatatlanul, - de nem "üdvös" vagy "szükséges" semmire, - ragad, mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem sodorta el, - és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy keresztrefeszítés, - melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is voltak egyszerre. Ösztön és önkény, emberi kiváltság e kettő együttese, ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, - de ezért szabad reménykedni is.
Ilyen tétova, abbamaradó és naiv teóriákkal mulattunk, de egy dolog bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt társas-hóborttól, előítélettől, - az ebben a tombolásban is magányos, szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és élet tiszteletben nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek - igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés ellen, - de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind, a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó, halál.
"Ha legalább élmény volna!" A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így, mikor itthon járt. "Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult, összezsúfolt és ami ott történik is, olyan áttekinthetetlen, olyan gépies rendbe rejtőző... Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a színek, bujkál a homály, felkúszik lassan a hold... mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, felejthetetlenebb emlék!" Így éreztük mi is és ez vígasztalt. "Csak a magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt nevelted! A jóságod!"
Nagyon megerősödtünk egymásban, - de hát könnyű is így, kéz kézben, a sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett egy padon, a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét, de nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai sem követői, de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magányosan s azt mondta, "Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!"
"A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. - A bölcs ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. - Ha kis népem volna, csak maroknyi, megtanítanám, hogy az élet egyetlen, egyszerű étkeket enne és darócban járna, - és bár a szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kívánkozna senki átal. - Megismerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. - Óvakodjatok, emberek, lakásotokat kibővíteni azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. - Ha két hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. - A bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való, nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami nem Tao, az mulandó!" Milyen szép King ez, - s mennyivel régibb, mint Attila, Timurlenk, Napóleon!
Ma délben is olvastuk a pataknál, de most hűvös az este és Péter tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg Zipserkisasszony tisztaszobája ez, kedves szoba! A régi dívány, székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet a maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján papundekli, hogy ne kopjék, a szőnyeg is rongyból varrott, - a festett fásláda oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragaszt dísznek, krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly, alatta félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna szoknyából való szövetre hímezve, annak pedig az ablakvilág felé eső oldala bevarrva papírosba, apró betűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény ki ne szívja a színét. Vagy húsz év óta nem látta senki e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! - Kedves, rendes szoba! "Gyújtson lámpát, Péter!" - Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet, kedves süteményeit, - holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra, míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Olyan lassan múlik! - Beszéltetni fogom Fekete Péter!