A lap feldolgozottságának foka

Látogatás egyik alakomnál

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Látogatás egyik alakomnál
szerző: Mikszáth Kálmán

       Nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha el nem beszélném, hogy odahaza járva miképp látogattunk el piktorommal az irka-firkáimban előforduló Filcsik Istvánhoz, amely látogatásból az is kitetszik végre, hogy őkegyelme nem valami képzelt alak, aminőt a költők szoktak kigondolni, hanem valóságos eleven csizmadia, aki huszonkét forint állami adót fizet és hat forint községi pótlékot, a csoltói 116. sz. telekjegyzőkönyvben foglalt belső telek, ház és más ingatlanok fejében.

Lusta ember, tele van örökös panasszal, éppen amiatt a huszonkét és hat forint miatt; azt mondja, nem terem a föld a revolúció óta, megbicsaklott, mióta a muszka katonák lovai megtaposták, a mesterség is rosszul megy, lehetetlen megélni.

Pedig a mesterség menne valahogy, de Filcsik nemigen megy utána.

Kis házikóban lakik a falu legközepén, az udvarán kút van, de se kávája nincs, se gémje, csak kövek vannak körülötte, s elég aláhajolni a vödörrel, hogy meríteni lehessen belőle.

Mindjárt a kút mellett barnállik a szemétdomb: itt áll ez már növekedőben vagy ötven év óta, amit a szobából kisöpörnek, csizmasarkak és talpak nagy halmaza. Sok, régen erős lábnak a hüvelye!

Maga »az isten csizmadiája« ott benn pipázgat az ócska griffmadaras ládán elterülve, s nagy kellemetlenül fordul meg, amint belépünk hozzá.

- Ösmer-e még Filcsik bácsi?

E hangra kapkodni kezd ősz fejével: »Hogyne, hogyne!« Mialatt kezeivel idegesen nyomkodja homlokát s állát, mely nemigen lehetett beretválva vagy egy hete, úgyhogy a serte szinte csikorgott keze alatt. »Igen, igen... hol is csak? Ahá! no...« s arcát egyszerre elönté a nyájas öröm. »Teringette, hiszen a tekintetes öcsém uram az! No, már ez mégis csak valami.«

- Eljöttem, régen nem láttam. Ez a barátom itt, piktor Pestről.

Filcsik aggodalomteljesen pillantott a bemutatott úri ember cipőire (nem szerette, ha munkát hoznak neki), de látván, hogy azok jó karban vannak, újra kiderült a homloka.

- No, az derék, hogy el tetszett jönni.

S könyökével törült le fürgén egy széket.

- Hogy van, hogy bátyó? Jól érzi magát, mi?

- Hát csak maradhatós a világ járása, maradhatós. Ámbár öreg embernek sehogyse jó. Köszvény gyötör kezemben, lábamban, úgy meghasogat néha, hogy ordítok, s még csak egy inasom sincs, akin ilyenkor a dühömet kitölthetném.

- Olyan rosszul megy a mesterség?

- Bomoljon meg, örökké alkalmatlankodnak vele. Pedig nem ér semmit, becsületemre mondom. Váltig korholom az embereket: hát nem bírjátok egyébüvé vinni a hitvány lábbeliteket, hát nincs már más csizmadia a világon, hogy mindnyájan énrám szorultok? De nem használ, kérem. Valami pikkjök van rám, hogy erőnek erejével engem rohannak meg, s ha már a nyakamra hozzák, meg kell csinálnom, mert ha nem, rám fogják, hogy felhagytam a mesterségemmel... Ezt pedig mégis csak restelli az ember. Gyűlölöm az embereket, téns öcsém uram! S mégis én varrjak nekik csizmát? Hát nem fátum ez?

- Az a. De tudja-e, miért jöttem?

- Csak nem talán... izé... - kérdi félénken, s zavarral tekintett végig most már az én lábbelimen.

- Le akarja a barátom rajzolni.

- Engem? - mosolygott, s lopva megsodorintotta tömött ősz bajuszát. - Csak nem tán?

- Önt bizony - felelte útitársam udvariasan.

- Nincs már nekem szeretőm - szólt szemérmesen és húzódozva.

- Könyvbe akarjuk kiadni.

- Könyvbe? Mire való volnék én a könyvbe. Ugyan ne figurázzanak az urak!

- Annak pedig meg kell lenni, Filcsik bácsi. Egymás után! Gyürközzék neki, egy félóráig, miért ne ülhetne veszteg, míg lerajzolják?

Filcsik a fejét vakarta.

- Hej, de furcsa egy dolog. Szeretném, ha elmaradhatna valahogy. Nem nekem való az már! Ejnye, ejnye!...

Kétségbeesetten nézett rám, alig bírtam magamat visszatartani a nevetéstől.

- No, ne kötekedjék, bátyó. Addig úgyse megyünk innen egy tapodtat sem! Nosza, akassza a nyakába szaporán a bundáját.

- Én? A bundámat? Ilyenkor? A kánikula közepén? Hiszen kinevetnének a gyerekek is!

- Pedig a bunda a fő.

- Hm, tudom - sóhajtott föl -, a híres bundát akarják lefesteni. Hja, hol van az már?

Szomorúan hajtotta le a fejét, s szeme idegenül révedezett a szobában, bizonyosan azt a régi hatalmas bundát látta maga előtt, képzeletében.

- Jó lesz akármilyen bunda - szóltam közbe.

Bámészan fordult felém, mintha arcomból szeretné kifürkészni különös kívánságunk okát. Azután gondolkozva járt fel s alá, a dohányzacskójával veregetve a bal tenyerét.

- Isten neki... ha már így van, így van. Keresztül esem ezen is. Megteszem a kedveért. Édesapja ura jó patrónusom volt! Hát csak tessék hozzáfogni.

Az ajtószegen függő parasztbundát, molyette, fekete prémes gallérral, nyakába kapcsolta, s szánalmas önmegadással leült a karosszékbe az ablakhoz, hol a jobb világítás esik rá...

Útitársam elővette vázlatkönyvét, s csakhamar hozzálátott a csontos nagy arc megörökítéséhez.

Filcsik mozdulatlanul szuszogott, az izzadtságot sem merte letörülni homlokáról, pedig nagy melege volt. (Hogy is ne lett volna, forró nyári délután, bundában?) Mindig jobban-jobban fújt, míg egyszer csak aláhanyatlott kopasz feje, s ráncos szemhéja lecsukódott az örökkön mosolygó szemekre; elnyomta a buzgóság.

Csak a piktor szava rezzenté fel egy jó óra múlva.

- Megvan már, Filcsik úr!

Kíváncsian futottam a képhez, bár csak vázlatban volt, de mégis meg lehetett ismerni az öreget: különösen a szemkifejezése van eltalálva.

- Olyan itt Filcsik bácsi, mint egy nádorispán!

- Hát iszen, hogy iszen... - motyogta az almárium felé lépegetve.

- Mi? Meg se nézi?

- Nem én, a világért sem. A tükörbe se nézek én, elmúlik abba néha félesztendő. Csak tegye el az úr azt a protokollumot.

S miközben így beszélt, az almárium fiókjának legalján a bicskiák, tűk, hovájok, árak és kérgek között kotorászott idegesen.

- Hej, haj, nini... Talán bizony a szú ette meg! Vagy hogy a deszka nyelte el. A fészkes hernyó essék beléd, hol lappangsz már, no?... Ahá! Itt vagy kutyafülű!

Egy ezüst forintot tartott az ujjai közt, s piktoromhoz lépve, markába akarta csúsztatni.

Az nevetve és zavarral tolta vissza kezét.

- Mit csinál, Filcsik bácsi? Hiszen mi tartozunk köszönettel.

- Jól van, jól! - förmedt fel mogorván. - Tudom én, mi a becsület.

Annyira tudta, hogy még künn az udvaron is megpróbálta túladni a forintoson, pedig fogadni mernék egy forintba, hogy nem volt ennél több forintja.