Látogatás a művésznőnél

Látogatás a művésznőnél szerző: Karinthy Frigyes

- Erre tessék - mozgott a szolga, és kinyitotta az ajtót. Egyenesen beléptem egy elegánsan beszegett, ízléses lepedőbe -, a művésznő magánlepedője.

Első percben nem láttam semmit, miután világos volt.

- Tessék sötétet gyújtani - mozgott a szolga.

Felcsavartam a sötétséget, és a sötétben azonnal megpillantottam a művésznőt. Ott állt a lepedő közepén, és mozdulatlanul nézett maga elé.

- Alásszolgája - mozogtam neki. De nem mozdult.

- Hja, így nem lehet - mozgott a szolga. - Tessék valamit csavarni előtte, és berregni tessék, arra majd megmozdul.

Csavarni kezdtem egy csavart, és közben folyton mondtam: »Berregi, Berregi, Berregi.«

A művésznő megmozdult, és fájdalmasan elmosolyodott.

- Hogy érzi magát Budapesten?

A művésznő arca fájdalmasan eltorzult, és ajkai reszketve mozogtak. Feje fölött egy cédula jelent meg a következő felírással:

»Fáradt vagyok. Tizenkét színházban kell egyszerre játszani. Budapest különben nagyon szép város. Úgy érzem magam, mint legjobb szerepemben, a »Züllés útján«-ban.«

- Ó, abban nagyszerű volt - berregtem. - Mikor a végén mint hullának tetszik feküdni a földön - berregtem -, micsoda hulla volt az - berregtem -, micsoda egy mozgó hulla, Jézusom, így még nem láttam hullát mozogni. Mit mondjak, undorító volt.

A művésznő arcán újból megjelent a fájdalmas, rezignált mosoly.

»Ugye?« - jelent meg a feje fölött.

- És az »Apák vétké«-ben - berregtem tovább fellelkesülve -, mikor inni tetszik, mint egy kefekötő, és úgy el tetszik züllve lenni - berregtem lelkesen -, ó, művésznő, milyen arcot tetszik csinálni, milyen egy kétségbeesett, berúgott, félrecsapott, falhoz vágott, utálatos egy részeg izét... pfű, mit mondjak! A gyomra felfordult az embernek - berregtem lelkesen.

A művésznő rezignált, tompa és réveteg mosollyal nézett rám.

»Igen« - vetítette oda.

- És a »Pierrot halálá«-ban - berregtem rajongva -, ahol egy varangyos békát tetszik alakítani, és úgy húzza magát a földön - berregtem rajongva -, és a végén Psylander ráhág a fejére, és akkor szét tetszik loccsanni - berregtem rajongva -, és ki tetszik lógatni a nyelvét egy fél méternyire -, ó művésznő, mit mondjak, émelyítően mísz volt.

A művésznő lemondó, szomorú mosollyal bólintott.

»Ó, igen - jelent meg a lepedőn -, huszonkétezer frankot kaptam.«

- Csak még egy kicsit le kellene fogynia - berregtem -, akkor személyesen is megjelenhet a lepedőn, senki se venné észre, hogy egy kicsit eláll a lepedőtől; mintha odacsapták volna ahhoz a lepedőhöz, olyan jól állna neki művésznőséged. Mintha rá volna kenve arra a lepedőre, ó művésznő, rákenve, mint a vajas kenyér.

»Igen - vetítette tétova és szomorú, megbékélt mosollyal -, menjen a fenébe - lehelte a lemondók enyhe, megtörött mosolyával -, maga goromba disznó - mosolyogta az élet hajótörötteinek szelíd mosolyával -, mert úgy megrúgom, hogy kirepül a Rákóczi útra« - sóhajtotta egy elhaló, csendes, borús mosollyal.

Nem akartam menni, de a csöngetésre bemozgó szolga hirtelen vetítőgépet rántott ki hüvelyéből, két izmos atlétát vetített mellém, akik megragadtak, és ellenkezésem dacára lerángattak a lepedőről. A művésznőt két vetített szolga levetkőztette, bevetítette a vetített ágyába, takarót vetített rá, meggyújtotta a lámpát, mire a művésznő elaludt.