Látogatás a művésznőnél
szerző: Karinthy Frigyes
- Erre tessék - mozgott a szolga, és kinyitotta az ajtót. Egyenesen beléptem egy elegánsan beszegett, ízléses lepedőbe -, a művésznő magánlepedője.
Első percben nem láttam semmit, miután világos volt.
- Tessék sötétet gyújtani - mozgott a szolga.
Felcsavartam a sötétséget, és a sötétben azonnal megpillantottam a művésznőt. Ott állt a lepedő közepén, és mozdulatlanul nézett maga elé.
- Alásszolgája - mozogtam neki. De nem mozdult.
- Hja, így nem lehet - mozgott a szolga. - Tessék valamit csavarni előtte, és berregni tessék, arra majd megmozdul.
Csavarni kezdtem egy csavart, és közben folyton mondtam: »Berregi, Berregi, Berregi.«
A művésznő megmozdult, és fájdalmasan elmosolyodott.
- Hogy érzi magát Budapesten?
A művésznő arca fájdalmasan eltorzult, és ajkai reszketve mozogtak. Feje fölött egy cédula jelent meg a következő felírással:
»Fáradt vagyok. Tizenkét színházban kell egyszerre játszani. Budapest különben nagyon szép város. Úgy érzem magam, mint legjobb szerepemben, a »Züllés útján«-ban.«
- Ó, abban nagyszerű volt - berregtem. - Mikor a végén mint hullának tetszik feküdni a földön - berregtem -, micsoda hulla volt az - berregtem -, micsoda egy mozgó hulla, Jézusom, így még nem láttam hullát mozogni. Mit mondjak, undorító volt.
A művésznő arcán újból megjelent a fájdalmas, rezignált mosoly.
»Ugye?« - jelent meg a feje fölött.
- És az »Apák vétké«-ben - berregtem tovább fellelkesülve -, mikor inni tetszik, mint egy kefekötő, és úgy el tetszik züllve lenni - berregtem lelkesen -, ó, művésznő, milyen arcot tetszik csinálni, milyen egy kétségbeesett, berúgott, félrecsapott, falhoz vágott, utálatos egy részeg izét... pfű, mit mondjak! A gyomra felfordult az embernek - berregtem lelkesen.
A művésznő rezignált, tompa és réveteg mosollyal nézett rám.
»Igen« - vetítette oda.
- És a »Pierrot halálá«-ban - berregtem rajongva -, ahol egy varangyos békát tetszik alakítani, és úgy húzza magát a földön - berregtem rajongva -, és a végén Psylander ráhág a fejére, és akkor szét tetszik loccsanni - berregtem rajongva -, és ki tetszik lógatni a nyelvét egy fél méternyire -, ó művésznő, mit mondjak, émelyítően mísz volt.
A művésznő lemondó, szomorú mosollyal bólintott.
»Ó, igen - jelent meg a lepedőn -, huszonkétezer frankot kaptam.«
- Csak még egy kicsit le kellene fogynia - berregtem -, akkor személyesen is megjelenhet a lepedőn, senki se venné észre, hogy egy kicsit eláll a lepedőtől; mintha odacsapták volna ahhoz a lepedőhöz, olyan jól állna neki művésznőséged. Mintha rá volna kenve arra a lepedőre, ó művésznő, rákenve, mint a vajas kenyér.
»Igen - vetítette tétova és szomorú, megbékélt mosollyal -, menjen a fenébe - lehelte a lemondók enyhe, megtörött mosolyával -, maga goromba disznó - mosolyogta az élet hajótörötteinek szelíd mosolyával -, mert úgy megrúgom, hogy kirepül a Rákóczi útra« - sóhajtotta egy elhaló, csendes, borús mosollyal.
Nem akartam menni, de a csöngetésre bemozgó szolga hirtelen vetítőgépet rántott ki hüvelyéből, két izmos atlétát vetített mellém, akik megragadtak, és ellenkezésem dacára lerángattak a lepedőről. A művésznőt két vetített szolga levetkőztette, bevetítette a vetített ágyába, takarót vetített rá, meggyújtotta a lámpát, mire a művésznő elaludt.