Lányszedés
| Lányszedés szerző: Tömörkény István |
Részben mulatság, részben pedig tekintély a kapásra nézve, ha vasárnap délelőtt együttesen a csárdába megyünk. Nagy asztalok vannak ott az eresz alatt, sört is mérnek meg dohányt. Szivart is kap a kapás, mi fölöttébb úri állapot. Így szombaton este ez irányban, ha értesítést kap, hogy másnap menés lesz, igen vidám az öreg ember és jókedvű, s régen elfelejtett tanyai nótákat danolgat.
Lehet, hogy a kis söröcske, a néhány pakli dohány is közrejárul ebben, de a fődolog mégis, hogy együtt megyünk, egy asztalnál társalgunk, s ugyancsak ezen asztalhoz oda szokott telepedni ama kis környék világának első embere, az ősz tanító úr is.
A tanító nagy rang odakint, ha a fiatalja nem is mindig, de az öregje igen. Életüket ott élik, a mai meglett korú gazdaember is járt még a keze alá, azok ma is oly viszonyba vannak vele, mintha még iskolás fiai volnának. A tanító szónak a valódi értelmében tanítók ezek az emberek odakint, akik életüket rááldozták, pedig életük, tekintve a tulajdon gyerekük nevelésének nehézségeit, igencsak nehéz.
Az iskola... - más ott az iskola, nemcsak a könyvben, egyebekben is nevel a rendes mester. Biz ez arról is tárgyal, hogy mi a baja a dinnye levelének, ha hervad, meg hogy hosszúra kell-e metszeni a szőlőt vagy rövidre, továbbá sok ilyenben szót ejt azon iskolákon, amiket már nem is a gyerekeknek tart, hanem az embernyi embernek. A felesége pedig a kézimunkát tanítja, meg a ruhák varrásának módját, mivel sok mindenféle kitelik ott belőlük: a baksi puszta tanítója például pap is, legalább annyiban, hogy ő temeti a halottakat. Ott, aki szórványosan el-elhalogat, még halott korában is a tanító keze alá jut.
Tehát így van ez, s a kapás örül neki. Pedig ez reá nézve kettős dolgot jelent. Mert ott, ahol a csárda van, áll vasárnap hajnalban a munkásfogadás, a jövő heti munkabérek ott alakulnak a kereslet és kínálat törvényei alapján. Oda neki már hajnalban el kell menni a dolog miatt, s időre visszatérni, hogy kilenc óra tájban újra mehessen, ezúttal már nem a munka, hanem a sör szempontjából. Ez így is történik; a kapás megjárja az utat hajnalban is, és meglehetősen szomorú eredményekkel tér haza. A kínálat törvényei okvetlenkednek: kevés a munkás. Nagy darab föld, tíz-tizenkétezer holdas legelő-puszta került itt a közelben nemrég feltörés alá; az óriás síkságot, ahol addig néhány csikós és gulyás kellett csak, fölváltotta a tanyavilág, s arról a vidékről már most nem kapni munkást, ami van, talál dolgot odahaza is. Ennélfogva hát most olyan a kínálat törvénye, hogy drága a napszám, de még drága pénzen sincsen elég ember. Ez a munkásnak gyönyörűség, a szőlőnek meg szomorúság, mert ha nem locsolják, az ördögé lesz, pedig emberemlékezet óta nem volt olyan szép, mint éppen ebben a mostani esztendőben.
Megindulunk. A tanya vadszőlős-lugasos ereszete alatt olyan nyugasztaló vasárnapi csönd és hűvös levegő van, odakint pedig máris ígérkezik délfelére a szörnyű meleg, oly meleg, hogy a mezőre pányvázott tehén elszakítja kötelét, és bejön, mert nem állja tovább. Ha föl nem volna már lovalva az öreg kapás, csakugyan kár volna tenni egy lépést is. De már nem lehet megfosztani a gyönyörűségtől. Pedig most már a gyerekek is rákötötték magukat, hogy ők is jönnek, s ennek a letiltásnak ismét csak nagy szomorúság lenne a vége.
Amúgy pedig bajos. Mert gyalog megyünk. A lovat, amely egész héten dolgozott, vasárnap nem szokás befogni. Az út egy kicsit messze, jó óra oda-vissza, a meleg nagy és a homok mély, ha útközben kiáll a gyerek, karon kell vinni, s egy erről szerzett tapasztalat után három napig majd leszakadt a karom. De nagyon fogadkoztak, hogy nem fáradnak el. A kisebb azt mondta, ha annyira elfáradna, hogy nem tudna gyalogolni, hát majd szalad. Ekkora érvelés előtt meg kellett hajolni. Mentünk.
A kanyargó út szőlők és kukoricások között vezet. Rajta ünnepi néptelenség. A búzatarlókon egy-két tehén, béklyós lábú ló, a napfényes kék magasságban gólyák úszkálnak lassan. Itt-ott öreg nyárfák az úton, fehér derekukon még látszik, hogy valaha fiatal szerelmesek bicskával a kérgébe vágták nevüket. E szerelmek már rég elmúlhattak embereikkel együtt, legfeljebb a bicska maradt meg, s ím a fa, amely nagy hasadt sebeivel hirdeti, hogy még szíve nyílásában is kegyetlen az ember.
Lassan haladtunk, a leánygyerek meg nem állja, hogy ne tépjen virágot, a fiúgyerek, hogy ne bogarásszon. Homoki út gyalogösvényén, az egyetlen kis részen, amely nem folyik szét a lépések alatt, egymás mellett haladni nem lehet, csak egymásután. Így könnyű elmaradozni. Az öreg kapás még az út elején kérdezte, hogy igaz-e, hogy az Amerikában oly rettentő sok nép lakik, még sincs köztük egyetlen szál király sem, s most a kapott válaszon gondolkozva, dünnyögve leghátul ballagott.
A tanyákból, amelyek elől a búza már eltakarodott, kitekintettek rám, ahogy a gyerekekkel ődöngve haladtam, mi ünnepnap szokatlan, mert olyankor az árnyékban szokás heverni. Tarlókon keresztül kutyák is ereszkedtek ki az útra utánunk, ami már egészen illetlen dolog, mert a törvényen kívül egy régi, hallgatag tisztesség is kötelez arra, hogy mikor a szőlő érni kezd, s a kukorica is már ehető, a házőrző eb kötve maradjon, különben megeszi a kukoricát is, a szőlőt is. A kutyák kirohantak. A kisebb gyerek szelíden nézte az aktust, nem félt, még nem tudta, hogy ilyenkor félni kell. A nagyobbik merészen csattogott feléjük az ostorával, már az ő apró életének tapasztalataiban benne van a védekezés.
Csapáson keresztül füves síkságra jutottunk. Ez a kaszáló voltaképpen temető, itt sok halott fekszik alant. De már ide nem szabad temetni régen, a keresztek mind elkorhadtak, kivesztek, halottját siratni ide már nem jár senki, mindössze egy alacsony vörös márványkereszt áll a fűben. A kapás még vél rá, hogy ki volna az, aki alatta van, bizonyos Dobó, a gazdag Dobókból, a homok azonban már ezt is nyeli: minden esztendőben följebb halad rajta. A homokon fű nő, a fűből avar lesz, abból föld, ezen megint fű éled: a vörös kőkeresztet fölfelé haladtukban így apránként elnyelik. A föld alá fog kerülni a gazdag Dobó emléke is ez elhagyott helyen, idő múltán már majd csak valamely ekevas éle törik ki benne.
Ami pedig a csárdát illetné, van benne vendég. Hallottam már előző nap, hogy nagyot haladt a csárda, mióta nem láttam, mert szaletli is van benne. Csárdában szaletli. Van is, csakugyan, mint látható. Nem ugyan cifrára kifestve, hanem deszkából összerakva, és födele is van, mely ágasokra támaszkodik: azelőtt az ilyesmit enyhhelynek hívták, ma: szaletli. Ülnek alatta magyarok, akik még a hajnali munkásfogadás alkalmából ott maradtak. Hallatszik a beszédükön, hogy azóta némi ital irányába nyújtották is panaszukat. Már ilyenkor nem való ott időzni gyerekekkel, így külön ülünk egy ereszet alá, melynek falára zöld mezőbe sárga és mérges oroszlánokat festett a tanyai piktor. Különben mivel sem alacsonyabb, mint valami fiatal művész festékes történetei, igen komorak és igen szép sárgák, s ilyen zöld mezőt éppúgy nem látni sehol elevenen a világon, mint ahogy olyant nem látni, amilyent új módi gyanánt festenek. No jó. Továbbá sört hoznak, jön a tanító úr is, örömmel üdvözöltetvén, a gyerekek pedig azonnal találnak tégladarabot, amin apró pusztafiakkal egyetemben a zsebbenhordott barackmagot törni lehet.
Ülünk így egy darabot, akkor a szaletli alól kiválik előbb egy ember, aztán másik ember. Odajönnek, kezelnek a kapással, a tanítóval, figyelemre engem nem méltatnak, ami szokatlan dolog, mert ha már megkezdődik a kezelés, körül szokás kezelni egy asztalt.
Azt mondja az egyik ember:
- Igaz-e most mán hát csakugyan, tanító úr, hogy a zsidók szödik a kislányokat?
Azt mondja a tanító:
- Dehogy igaz, Sándor gazda, már hogy volna igaz.
Szól a másik ember:
- Mert azt mondják, hogy csakugyan szödik.
Pálinka-üveg volt már az ember szemén. Odafordult a kislányhoz, ki már a baracktörést megunván az asztalnál kenyerezett:
- Hát tégöd hogy hívnak?
Az apró megmondja a nevét. Azután a másikhoz fordul, de az már idősebb, nem felel az ittasnak. Ahelyett azt mondja: apám, gyerünk már haza... Hogy a lány a nevét megmondta, hogy a fiú apjának tisztelt, a kerítésen könyöklő két ember elhaladt. Kételyeik még akkor is voltak, mert dunogtak. Nem ismertek meg, mert egypár nap előtt hosszabb távolozásból érkezve, még rajtam volt az úton nőtt szakáll. Hogy elmentek, mondom a tanítónak, mert népünk sokkal rendtudóbb, semhogy ilyen jeleneteket szó nélkül hagyni lehetne:
- Ugyan, hogy nem igazítja ki őket efelől?
Elkeseredetten ütött a kezével a levegőbe egy nagyot az ősz ember.
- Beszélhetek én - mondta szomorúan -, beszélhetek... Mit ér az én beszédem, hogy nem igaz, mikor a pap azt mondja nekik, hogy igaz.
Pap? Miféle pap? - Elmondta aztán a tanító, hogy egy pap okosította fel ilyen csinos módon a közönséget, valamely keresztszentelés alkalmával. Nem a mi földünkről való volt ez az ember, ez még szerencse, azonban hát csakugyan elmondta az egész históriát jó bőbeszéddel és tüzesen, mivelhogy a fehér asztal után történt már a dolog.
- Ejnye, ejnye, az ebadta hejjén, hát már hogy lehet ilyent tenni?
- Hát már azt én sem tudom, de megtörtént.
...Kedvetlenül haladtunk a csárdából hazafelé. Én éppen akkor értem hosszabb kódorgásból haza, nem tudtam, hogy a lányszedésről erősen ver a szó. Azóta hallottam már, hogy a tanyai úton egy öreg kőművest, velünk egy hiten levő embert, megvertek azon a réven, hogy bizonyosan ő az a zsidó, aki szedi a lányokat, hogy vérüket vegye.
Azóta jutott már eszembe a csárdai jelenet, mikor oda, az italosok közé, a gyerekekkel érkeztem. Azok az emberek, akik oda az asztalhoz jöttek, gyanúval terhelten jöttek. Meg nem ismertek, mert szakállas voltam. Épp ezért fölöttébb rejtélyes voltam íme ott a két gyerekkel. Hátha loptam már őket valahonnan, s most viszem mind a kettőt, hogy vérüket eresszem...
Már azóta elgondoltam, hogy ha nincs ott a kapás, és nincs ott a tanító, a közön való haladtomban belém kötnek az emberek, s éppúgy igyekszenek beszakítani a fejemet, mint ahogy a kőművesét beszakították. Megrendülök, ha ez az eshetőség az eszembe jut. Ingyen az ember magát megütni nem engedi, s a kis masina a mellényzsebben, mely nélkül járni s kelni nem érdemes, hat halált tartalmaz. Micsoda bolondságok lehettek volna ebből! Az én fejemben bicska, az ő testükben golyó: maradtunk volna ott a közi homokon holtan vagy öten-hatan, haldokolva és átkozódva. S mindez azért, mert a papúrnak szavallani tetszett.
Nagyon szép magos nyárfák vannak ezen a tájon.