Lányi Sarolta versei
szerző: Tóth Árpád
Az Ajándék című költeményben, melytől a Lányi Sarolta gyönyörű verseskönyve nevét kapta, egy leányfejet ábrázoló szoborról van szó. A kis szobor a férfi asztalán áll, s mikor a szobára ráborul a homály, a leányfej szembenéz a férfival, mint örök, merev vizavi, igénytelen, szelíd és mosolytalan. Míg a kötetet lapozzuk, mintha velünk is szemben borongana ez a komoly szobor, ez a szelíd leányfej, s végtelenül szerényen és finoman szólani kezdene, s ő mondaná el ezüst ajkával ezeket az ezüstös pompájú, ezüstös tisztaságú és ezüstös csengésű verseket.
Talán több kedves játéknál, ha szép versek olvasása után lehunyjuk a szemünket, s így, mikor már nem egy-egy vers külön emléke foglalkoztat, hanem az általános benyomás zsongat lelkünkben egy végső hangulatot, színekre próbálunk gondolni: mintha egy jellemző színárnyalat konkrét fényrezgéseivel érzékíthetnők meg ama titokzatos sugárzás impodenrábilis rezgéseit, ami a versek hangulata. Van költő, aki mintha feketepiros drapériák tragikus díszével kábítana el, van, aki sárga selymek szeszélyes és heves pompáját rendezi versei elegáns és klasszikus redőibe, s van, aki tavaszi ligetzöldek enyhe és naiv árnyalataival festi még a borongást is.
Lányi Sarolta verseinek a hangulata: ezüstös csillogás. Az ezüst színek gyengéd tüze és tükröző tisztasága, szelíd derűje és egyben leheletfátylú elborulása van meg ezekben a végtelen bájú költeményekben. S Lányi Saroltának kedvenc rekvizituma is verseiben az ezüst szín, az ezüst tárgy. Egy "nagyon kedves, nagyon tiéd-enyém" szoba vízióját képzeli maga elé, s így fejezi be a képet:
Mikor belépsz, szelíden felnevetnek
Az asztal, óra, lámpa és a szék,
S a kis ezüst szoborlány súg: szeretlek.
Másik gyönyörű versében a bánatot "olvadt ezüstpalást"-nak mondja. S talán a legszebb idézet a nyárfáról, mely ezüstjével égre festi bánatát:
Ó drága nyár, ezüstös végig,
Lombod, mint lelkem, reszket,
Költő vagy és fölérsz az égig
S búmat az égre fested.
Lányi Sarolta bánatot énekel, egy tiszta szerelem végtelen odaadásának szelíd bánatát. Sejtelmesen finom ez az érzés. Hangulata sokszor derűs képekből szövődik elő, szinte észrevétlen, mint mikor a gyengéd napsütés egy alig mérhető árnyalattal válik borongóvá. A November című vers eleje derűs, napfényes, idilli hangulatú, s a végén - még mindig friss, ragyogó a kép: "véletlenül boldog vagyok nagyon" mondja egy sorban -, s mégis, talán éppen itt, a "véletlenül" szónál, a mélabú kúszik elő a betűk mögül. Másutt erős lendület szárnyán emeli magas szférákig kedves bánatát, például egy levélről grandiózus fokozású sorokat ír:
Mért nem repűlsz a városon keresztűl
Mint diadalmas hófehér madár,
Boldog madár, vivője drága hírnek?
...s aztán, a lendületet kitartva és mégis titkos, lágy, bús epedéssel:
Levél, siess!
Tudom, még meg sem írt, de majd megír,
Ha jókedvébe lesz. Levél siess!
Egy fiatal leány kristálytiszta, szinte hófehér ragyogású bánatának versei ezek, ünnepiek és a legmélyebb megindulás keltésekor is bájosak, mint némely népek fehér gyásza. S ez a kedves, különös, tiszta bánat gyönyörű versformákba ömlik. Tiszta rímelés, pompás egyszerűségű, gyengéd zenéjű sorok:
Üzend meg valami fáradt felhővel,
Vagy szellővel:
Élek-e még?
Vagy:
Én:
A messzi város kövezetén
Hallgatagon, fejem lehajtva
Bolygok.
Nem éltet más, csak az emlékek, a
Régi dolgok.
Ez a végtelenül gyöngéd költőnő, aki bájos ötlettel "Ön"-nek szólítja a boldogságot, mert bár tegezni szokták, de neki még idegen, aki bús tréfálkozással mondja el, hogy álmában megcsókolta a kedvest, s ez nem emlékszik erre a csókra - a magyar szerelmi lírának talán legleheletszerűbb finomságait hozta.