Lángoló nap alatt
Június volt. Tüzes, lángfényes ünnep.
Lármázva harsogott a kandi nép.
Ujjongtam én is, nem tudom, miért,
s agyam zavart lármától részegült meg,
felkorbácsolta a nap véremet,
velőmbe tűz gyúlt perzselő sugárán,
szívembe vágyak láza pezsegett,
mitől Édent veszített egykor Ádám.
Egy nő közelgett és reám tekintett.
Titokzatos fény volt ez a tekintet
s lelkem csak itta a sötét tüzet;
és elfogott valami őrület,
hogy rávetem magam szerelmesen,
szívom az ajkát s a karomba zárom.
Vér-felleg ülte meg borult szemem
s nem tudtam e vad csók: való-e álom?
Legyűrtem őt ölelve és tiporva,
majd felragadtam hirtelen karomba,
elrúgtam a földet, tovább suhantunk,
szálltunk a naptól lángoló körökben,
s hogy összeforrt a testünk és az ajkunk,
a nap pirosló kráterébe törtem,
öleltem őt, s némán meredve rám
görcsös karomba meghalt a leány.