Láncvers
szerző: Kosztolányi Dezső
Testvérek -: itt egy lánccá összeforrva,
amelynek minden egyes szeme lélek
és minden kapcsa szív, e bús csoportban
én most halottas verseket beszélek,
mert hajh, egy ember a mélységbe dőlt le,
ki szenvedett, akár a legszegényebb.
E dalt a földbe! A fekete földbe!
Halott embertárs, sápadt imperátor,
bús társaid szólnak, búcsút köszöntve.
Így hódol büszkén, íme, ez a tábor,
a napfényből az éj felé kiáltva,
kötényes munkások, harcolni bátor,
hű férfiak, kik fájdalmad dijába
bút adnak néked, kit már sírlepel fed,
könnyek császárja, sóhajok királya.
Nem múló szókkal, melyek elperegnek,
nem hulló dísszel, gyászolunk siváran.
Láncával a hatalmas szeretetnek
körülveszünk a messze éjszakában,
csuklónk, karunk úgy rázza meg a bánat,
mint átcikázó, éles villanyáram.
Amit mi alkotunk, az élet - árad,
és viharok azt szerte sose fújják,
tegyük a sírra, testvérek, csodának,
forró testünk eleven koszorúját.
Alkalmi vers - a szabadkőműveseknek fölolvastam F.I. halálakor