Lám, ma ujólag az álom
szerző: Kosztolányi Dezső
- - - - - - - Lám, ma ujólag az álom
mély szakadékaiban jártam, barlangos ölében,
melybe magány szomorog s eltéved a benne bolyongó.
Ó, de miként kezdjem, fölocsúdva, a földi beszédet?
Régi kilincseken és szigorú kapukon kotorásztam,
rozsda-evett záron a kezem hadonászva dörömbölt,
száz idegen küszöbön, a szobák zavaró labirintján,
és a sosem-szakadó út mentén visszasietve
vak folyosók morajos üregébe lihegve haladtam,
áporodott levegőn, fakuló lim-lom szalagában,
s csalva a titkoktól, gyerekes csökönyös akarással
mentem előre.
Sötét tereken, homokos sivatagban
és idegen patakok mellett, a halál televényén,
névtelenül magam is, mert errefelé ki sem ösmert,
csak feledés fogadott, hervadt nefelejcs-koszorúval.
Messze lehettem már. Oly messze, akár az örökre
elrohanó emlék, vagy mint a futó fiatalság.
Erre szelídebben lejtettek elém a vidékek,
hajladozott a füszál, a göröngy gurigázva köszöntött,
kerti golyók mosolyát tükrözte a föllobogó láng.
Futva követtem az ős jeleket, s különös vezetőim
elkalaúzoltak, hova már a madár se röpülhet.
Utca nyilott ki. Szegény házacska. Fölötte falombok.
Omladozó téglák közepébe a deszkakerítés
fülletegen-terhes szagokat gőzölt ki magából,
visszaidézve diákkoromat, szivemet nehezítve.
Most sebesen kúsztam, föl, a téglahalom tetejére,
és bekukucskáltam tüstént a palánk repedésén.
Pillanatig tartott. De a szívem, az elhalaványult,
mert a virágai közt rég-porladozó nagyanyám állt.
Épp ahogy ösmertem. Figurás, lila-színű ruhában,
sárga-szivós arccal, közönyös nyugalommal, amellyen
Ázsia búja fakult, a csodák patinája aranylott.
Zöld papagájt tartott, játszódva, öreg-merev ujján
s ferde japáni szemét rézsút a madárra emelte.
Verte a déli verő. Körülötte a régi nyaraknak
dús aratása hevert. Rendekbe kötötten a kévék,
búzakeresztek, idők gazdag teliségü kepéje,
ért örömökből, ért szomorúságból: a kalangya.
Észre se vett, amikor bejutottam a kerti utakra,
s elhajigált labdák, karikák tetemébe botolva
megkerülém a huzós kútat, mely az ócska szivattyún
messze suhant, kacajos tavaszát pityeregve siratta.
Tarka ebünk szunnyadt, hunyorogva, a lanyha garádics
vén düledék kövein. Az idő rohanása is állott.
Bűvös erővel vont befelé a szobába zarándok
áhitatom, mely célt mutatott valahol a sötétben.
Mentem utána megint, kanyarogva, fogyó türelemmel,
s túl, a kopár folyosó végén, remegőn benyitottam.
Itten a légbe kövér, guruló hahoták fakadoztak.
Régi hadastyánok poharazva pihentek az elmúlt
harcok után, a csaták szomorú diadalma szemükben
és öreges papok is, füsttől feketült fogaikkal,
ültek idilli-vigan, mélázva a renyhe melegben,
színtelenül, kicsikét megkopva a hosszu haláltól.
És nagyapám köztük magasult. Lobogó haja lengett.
Arca sugárzott még, a szakálla, szemöldje ezüstlött,
kék szeme mély-babonás fénnyel ragyogott az időben,
mint matuzsálemi agg, a mulás avarában egy ősfa,
úgy tartotta fölém, kínálva szelíd terebélyét,
s én, valamint hajdan, kuporogva leültem eléje.
Nyomba reám nézett. De olyan szigorú figyelemmel,
mintha csodálná, hogy unokája a ködbe barangol
s koldusi mezbe keres vígaszt, a valótól elűzve.
Újra mesélt nekem ő.
Mély sebbel öreg koponyáján,
régi vörössipkás, a regényes idők daliája.
Cifra török piacon kanalazta, szegény, a piláfot,
ette fanyar kenyerét, hegyes és meredő mecsetek közt,
visszamerengve az ákácok suhogó levelére,
s édesapámra, ki még meg sem született. Nyomorogva,
számkivetetten járt, kocogott alacsony kalyibákon,
majd a Magas Portán dalt mondott álmos agáknak,
és a kegyes Szultán hallgatta az árva Emigránst.
Mennyi nehéz év jött. A beszélő elszomorodva
nézte lefolyt idejét, s a mesében a tengeri orkán
árnya sötétült föl, riadozva, vitorla, sirályok.
Vézna dereglye suhant. Recsegett-ropogott az alattság.
Kurjantgatva vigadt a habok keserű karavánja,
s vitte a célja felé, a pokolba, az égbe hajítva.
Ámerikába futott, menekülve a messze New-Yorkba,
mely makacsul késett a vizek dagadó magasában,
zöld viharok ködein, palaszürke egek moraján át.
Hogy zokogott aztán, amikor kikötött a hajója.
Angol szótárát szoritotta a partra kiszállva,
s szíve rokontalanul dobogott a titáni falak közt,
négerek és yankeek ihogó-vihogó seregében.
Átfájt álmaimon fájdalma, mely úgy komorult rám,
mint az az égbetörő, roppant fellegkaparó ház,
s én, ki figyeltem rá, elalélva, könnyekre fakadva
csókoltam kezeit, s a valóra riadva felültem.
Most a teám gőzöl, hogy a szenderemet tovahajtsa,
ámde kezem nem nyúl a kanálhoz. Ijedve tekintek
szerte a pesti szobán. Kinyiló szemeimbe lidércek
népe tusáz, amilyent nem lát az aludva-szorongó.
Látom alakjaimat, kik a végtelen éjbe bolyongva
feltünedeztek a múlt raktárán, s onnan a mélyből
lesve figyelnek rám. Mit akartok a bús pihetőtől?
És mit akarsz nagyapám, ki könyekre tanítsz, mikor alszom,
úgy hogy a párnám sír. Mi sugallat üzött ide hozzám
mély-azonos búddal, már nem-fiatal unokádhoz,
aki a régi hazát a keservek egekre csapongó
torlatain keresi, s őrjöng a vizek sivatagján,
törpe Kolumbusz? Ezt példázza komor jelenésed?
Erre figyelmeztetsz? Nem szólsz, de szivem tefeléd zeng,
s hősi szavakra gyulok, robogó ütemekbe dalollak.
Megsiratom magamat, ki ma él, siratom ivadékom,
s téged, a példaadót, siratom mi örökletes átkunk,
bús kezedet, mi hamú, szemedet, mi sötét a sötétben,
arcodat is siratom, fejedet, szivedet s a ruhádat,
foszladozó gombod, mi a síri porokba gurult már.
Annyi idő múltán, új gond közepette siratlak.
Jaj, mi az ember. - - - - -