Lábon maradt vetés
Kései ősz: elszállt a madár,
Dúlt a berek, letarolt a határ.
Egy helyütt áll még csak aratatlan
A vetés... mily bús kép remeg abban!
Úgy tetszik: összesúgnak a kalászok:
„Hej, a fejünk már tönkre is ázott!
Hej, szomorú az őszi szél sírása,
Érett szemeinket a porba cibálja.
Kósza madár is itt tanyázik éjjel,
Törve, kuszálva szárunk szanaszéjjel.
Elbújni a nyúl mindig ide jár:
Hol késik a gazdánk, meddig s mire vár?
Tán a kalászunk nem leve gazdag?
Nem telne vélünk dúsan az asztag?
Nem! nem vagyunk mi rosszabb, mint a többi,
A mag a tokját duzzadva betölti.
Hát arra szánta és vete ő,
Hogy szórja szemünk el rút őszi idő?"
– És válaszul jő füttye a szélnek:
„Nem bír a gazda jönni felétek.
Tudta, miért szánt, tudta, miért vet?
Ámde keserves az emberi élet:
Most a szegényke fekszik étlen, itlan,
Vak, hideg ágyban, odalenn a sírban,
Mely a barázdát itt sorba vonta,
Nincsen a kéznek már csak csontja.
Két szeme odvas, hangja elállt,
Nem hallani többé itt a dalát.
Nem hallani többé vidám fütyülését,
Nem nézi a szántó itt már a vetését."