A lap feldolgozottságának foka

Kutyakaparó

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kutyakaparó
szerző: Petőfi Sándor

Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor utazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is
Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszú vékony asztal
Nyujtózkodik végig;
Feldőléstül erőtlen lábai
Már csak alig védik.
A milly hosszú az asztal, mellette
Ollyan hosszú a pad,
Közepe, nem a sok űlés, hanem
Vénség miatt horpad.

Átellenben az ágy. Régesrégen
Lehetett megvetve;
Lefekünni beléje, nem támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemencze,
Redők gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár,
Szavát sem hallani,
Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
Mivel ásítani.
Illyen a csaplár, a vén Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe'.

De az idő a szegény jó asszonyt
Megviselte rútul,
Noha ötven, ötvenöt esztendőn
Még nem igen van túl.
Boglyas fakó haja beillenék
Repcze-petrenczének,
És melléje mingyárt szörnyű képe
Madárijesztőnek.

Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztitja;
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek híjával a kereset
Egészen megcsökkent. ─

Odabenn a Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Illy szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivűl se' lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor
Az az eső esett,
Melly falának két harmadrészéről
Levitte a meszet,
S ami rajta imitt-amott maradt,
Az egészen sárga,
S korommal írt furcsa figurákkal
Van tele firkálva.

Pózna végén abroncs a czégére,
Ha véle összevesz
A szellő, mint az akasztott ember,
Olly búsan lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem jutott
Egyéb egy kuvasznál;
A ház végénél szundikál naphosszat,
Nem árt, nem is használ.

És a millyen maga ez a csárda,
Ollyan a vidéke,
Körülötte a homokbuczkáknak
Se' hossza, se' vége.
A meztelen homokban alig teng
Egy-két gyalogbodza,
Melly fekete gyümölcsét nyaranként
Kedvetlenűl hozza.

A harangszó a távol falukból
Meghalni jár ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
Bágyadtabb sugára,
Mintha szánakozva tekintene
Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire,
Kopár dombtetőn fent,
Senki által meg nem látogatva,
Áll egy régi kőszent;
Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
Akasztott nyakába,
Mintha mondta volna: menj isten hirével,
Mit állsz itt hiába!