Kutyaharapást szőrivel...
| Kutyaharapást szőrivel... szerző: Krúdy Gyula |
Ulrik, beteg ismerősünk rossz fát tett a tűzre, és lankadtan, színevesztetten, mint az őszi falevél üldögélt az ámbituson falusi házában. Valamely korcsmázást tárgyalt gazdasszonyával, Csapó Gizellával, akit éppen azért fogadott fel házához, mert azt remélte, hogy ez a szentéletű leány, egyébként távoli rokona, majd hozzájárul gyógyulásához.
Mert Ulrikról már elmondtuk egyszer, hogy nemcsak keresztségben kapott nevével, de különböző betegségeivel is foglalkoztatta a közvéleményt ott, Jómódon, a Felső-Tisza mentén. Nevezetes volt például emberkerülő betegségéről is, mert néha fertályesztendeig se tudták megcsípni azok, akik beszélni akartak vele.
Ulrik egyszer ápolónéjának, gazdasszonyának, házvezetőnőjének és elismert tekintélyének így magyarázta ezt a dolgot:
- Mindig csodálkoztam az emberek szemtelenségén, de mióta beteg vagyok, kétszeresen látom, hogy az ember a legtolakodóbb lény az egész világon. Mióta híre terjedt, hogy betegségem miatt otthonomban kell tartózkodni: nem múlik el hét, hogy valaki ne próbálkozna behatolni a szobámba. Megállnak itt kocsijukkal a ház előtt, meghúzzák a csengő drótját, be akarnak nyomulni a kapun, mintha valaki jogot adott volna nekik, hogy nálam alkalmatlankodjanak. Csodálkozva csóválják a fejüket, hogy az ördög se siet a fogadtatásukra, mord arcot vág az udvaroslegény, a kutyák veszettül ugatnak, a házból kiszól valaki, hogy a tekintetes úr nincs otthon, Máriapócsra ment a búcsúra, vagy Pestre, a híres doktorhoz. Igen, az emberek csodálkoznak azon, hogy a beteg, akit látogatásukkal gyötörni akartak, hangjuk¬kal, beszédükkel felbőszíteni szándékoztak, akinek az ágya mellett, kanapéja mellett órákat óhajtottak eltölteni: egyszerűen letagadja magát. Csodálkoznak, hogy nincs szükségem a látogatásukra, az ostoba megjegyzéseikre, a jelenlétükre, de még arra se, hogy utánam kérdezősködjenek. Minden ember jusst tart arra, hogy az egészségi állapotommal törődjék, telefüstölje a szobámat, hosszúakat krákogjon, ásítson, nyögjön, és a hátamra veregessen. Ha nem látnálak többet, öreg cimborám, én bizony nem leszek annak az oka. Majd eljövök újra beszélgetni, ha éppen erre visz az utam. De hát mi a fenéért tagadtatod le magad, amikor az ablakon át minden gyerek látja, hogy amúgy is a végrendeletedet írod? Hát mondja, Csapó Gizella, hívok én ide valakit, akire szükségem volna?
Csapó Gizella házvezetőnő derekára csapott kézzel hallgatta gazdáját:
- Hát ami igaz, igaz. Engem se hívott. Nem is felejtem el soha magának. Pedig tudhatta, hogy az egyetlen ember, aki meggyógyíthatja: én vagyok. Szeretném, ha mindenben utasításomhoz tartaná magát. Mire való volt az, hogy az ország legrészegesebb emberét, Kápolnait megint beeresztette magához, miután az éjszaka az utcai ablakot megkocogtatta?
- Maga azt nem érti, angyalom. Éjszaka más az ember, mint nappal. Kíváncsi is voltam, hogy Kápolnai be tud-e mászni az ablakon, miután magát nem akartuk felkölteni.
- Bemászott, mert még nem gyulladt meg benne a pálinka - felelt Csapó Gizella. - De női becsületszavamra mondom a tekintetes úrnak, hogy Kápolnai, ez a vén söpredék nem mászik be többé hozzánk az ablakon, amikor a Csillag korcsmából kidobták.
- Nem akarok most kitérni arra a körülményre, hogy a szívverésem olyan pontatlan, mint a szalkai vonat; nem akarom szomorítani kegyedet, Csapó Gizella, azoknak az érzéseimnek az elmondásával, amelyek miatt a legjobb eledeleket is csak ritkán tudom kellően méltányolni, mert szinte személy szerint ismerem a gyomromat, amely olyan szédülős, mint egy terhes asszony; ismerem a beleimet, amelyek 19**-ik esztendő óta ellenségeim lettek, miután egy fél disznósajtot küldtem az emésztésükre, ecetes, olajos, borsos hagymával, aratóknak való fekete kenyérrel, egy fél üveg mustárral, két evőkanálnyi szódabikarbónával, pálinkával, sörrel, borral, muzsikával, mint egy veszett ember, aki csodát vár a beleitől. Nem beszélek a téli libamájakról, amelyeket egészében fogyasztottam fagyott zsírjaikban, mégpedig olyan reggeleken, amikor már mindentől megundorodtam, bortól, sörtől, pálinkától, pezsgőtől, szépleánytól, és a libamáj fogyasztása voltaképpen csak gárnirungnak szolgált a kis termetű, ecetes, savanyított, de mérges paprikák élvezetéhez, amely szörnyűségeket egy harapással szokás a fogakra bízni, és kínjában kijózanodik a legrészegebb ember is. Nem beszélek a kisüstön főtt pálinkákról, a zsidók húsvéti pálinkáiról, a francia konyakokról, a zöld mér¬gek¬ről, amelyeket magamba szedtem. A tengeri rákról, az osztrigáról, a kaviárról, az embertelen muszka pálinkáról... De Kápolnait nem hagyom. Szeretni kell azokat az embereket, akik ötvenedik életévükön túl is kikrákogják a torkukban lévő tisztátalanságokat, mielőtt a ritka pálinkával teli pohárkát a szájukhoz emelnék.
- Igen, meglestem a kulcslyukon - felelt Csapó Gizella olyan természetesen, mint ahogy egy trikószövetű ruhában feszülő hölgytől az várható. (Szerette a feszes ruhaneműeket.) Láttam, amikor a gavallér négykézláb bemászott az ablakon, és legelőször a papucsokat vette szemügyre az ágy előtt. Aztán a fogason lógó utazóruhák alá nézett: vajon nem rejtőzött ott el valaki, aki később útjában volna? Megnézte az ajtó zárját, még az ágy alá is vetett egy pillantást, s csak akkor ült le, hogy kigombolkozzék. Megpödörte a bajuszát, mert nem találta az én papucsomat; kétfelé simította a császárszakállát, mert nem félt, hogy előlépek valahonnan, igen tisztességesen dörzsölgette össze a tenyerét, amikor az éjjeliszekrényen észrevette a tejespoharat, amelyet éjszakára készítettem a tekintetes úrnak. - Nagyon helyes - mondta hangosan, hogy esetleg a szomszéd szobában is meghalljam, ha ott volnék. - Nagyon helyes, magam is leginkább tejjel táplálkozom. Egy flaskó tej reggel, egy flaskó délben, egy flaskó este. Persze változatosság kedvéért némi keserűvíz, mert csak bízzuk a gyomorra a dolgot, ő tudja legjobban, mikor kívánja meg a keserűvizet. Most mindig Darwin régen olvasott műveit olvasgatom, ha keserűvízkúrát tartok. Felteszem a pápaszemet, mint egy német, nem törődöm még azzal sem, ha a pénzeslevélhordó csengetne ajtómon, az ijedős asszonynépet kiparancsolom a házból, tisztességes embernek érzem magam, mert kötelességemnek eleget teszek. - Igen, hallottam, mikor a vén bitang ezt mondta önnek, mikor az ágya mellé éjszaka letelepedett, miután az ablakon bemászott, és a karosszékbe ült, mintha itt akarná bevárni a reggelt. Még szundikált is alattomban, hogy minden gyanút eltereljen magáról. Egyet-egyet horkantott, utána megcsóválta a fejét, és ünnepélyesen kijelentette minden felébredésekor, hogy törjön el a lába, ha még egyszer átlépi a Csillag küszöbét, a zsandárok elzsuppolhatnak minden kávéslányt, ő egyikért se lép közbe, a cigányok verhetik akár nikkelezüstön a nótákat, a traktéros arcán minden szemölcs ámorgödröcske lehet, a vinkóból csinálhatnak francia pezsgőt, a verekedő embereket ünnepélyesen megverhetik, a korcsmárosné előrendelheti az összes régi szeretőit, hogy megint párbajozzanak érte, mint valamennyi ezüstlakodalmán. A vasúti omnibusszal megérkezhetik az a pápaszemes idegen, akinek vendégszobáit majd éjszakára szekrényekkel, asztalokkal lehet eltorlaszolni, a jó ismerős ágya alatt ugyancsak éjszaka kisebb tüzet lehet gyújtani, a veres bajszú portást be lehet suvikszolni tetőtől talpig - de azért ő nem megy többé a Csillagba, ellenben inkább beteg barátja vigasztalására mászik be éjszaka az ablakon. Előbb-utóbb mindenki gazemberré válik, aki korcsmajáró.
- Igen, ily nemes indulatú férfiú Kápolnai.
- De hát akkor miért fogyott el minden diópálinka, amely a szekrény tetejére volt készítve, telelés céljából? - kiáltott fel Csapó Gizella, aki azt vette a fejébe, hogy Ulrik urat meg¬gyógyítja. - Miért ment a tekintetes úr éjfél után a kamrába, hogy ott egy rőf füstölt kolbászt levágjon? Miért találtam üresen a liptóitúrós dobozt reggel az ágya előtt, miért volt hagymaszaga még a kalapjának is, amelyet már hónapok óta nem tett fejére, miért mászott ki Kápolnaival együtt hajnalban az ablakon, hogy elmenjenek bundapálinkát inni a Csillagba, együtt a fuvarosokkal, az útonjárókkal, mikor tudhatná, hogy a hajnalcsillag látása ártalmasan hat a betegségeire?
- Nem lehet mindig diópálinkát inni, mert az ember előbb-utóbb úgy érzi magát, mint egy vén diófa, amely már legfeljebb a koporsóhoz jó - felelt Ulrik úr, hogy valamiképpen magyarázatot találjon.
- Hát jól van, beismerem, hogy némi változatosságra szüksége van annak is, akinek olyan pontosan kellene élnie, mint a svájci kronométernek. Beismerem, hogy Kápolnait meg kell tűrni néha a háznál, már csak abból a szempontból is, hogy az ember eleven bizonyítékát láthassa, hogyan züllik el, romlik meg, haszontalanodik el egy jobb sorsra méltó férfiú. De hát arra feleljen nekem a tekintetes úr, hogy miért kellett az ablakon kimászni ahhoz, hogy a Csillag korcsmába eljuthassanak hajnalban?
- Ez... lelkiismeret dolga - felelt Ulrik úr. - A magamfajta beteg embernek érzékenyebb a lelkiismerete, mint másoknak. Tudom, hogy a vesémnek éjszakának idejére egyenletesen kell feküdni, hogy napközben mulasztott dolgát elvégezhesse. Tudom, hogy van egy halálosan hideg borzongás a világon, amely akkor jelentkezik a szívemben, ha nem adtam elég pihenőidőt a májamnak, a gyomromnak, a beleimnek. Tudom, hogy pálinkaivás után szörnyű fájdalmak keletkeznek az agyvelőmben, a homlokomban, a halántékomban, hogy az egérlyukba szeretnék elbújni a szenvedések elől. Tudom, hogy embergyűlölő leszek minden olyan látogatás után, amelyet hajnalban a Csillagban teszek, hogy az útonjáróktól meghall¬hassam, hogy mi újság a környéken, kit ütöttek agyon, kit csaltak meg, kit loptak meg, kinek a szarvát törték le... Ezért kellett kimászni az ablakon, mintha itthon hagytam volna, szépen, pontosan, kényelmesen elnyújtózkodva az ágyban azt a beteg embert, amilyen egyébként én vagyok. Egy másik Ulrik mászik ki az ablakon, egy másik fekszik az ágyban...
- Talán még nőies kalandokra is elcsábította Kápolnai? - kérdezte Csapó Gizella, oly figyelmesen szemlélve egy-egy fehér női zubbonykát, mintha ez adná a tanácsot.
- A Csillagban mindig vannak olyan női teremtések, akik szívesen szóba állanak az útonjárókkal. Ez a forgalomhoz tartozik. Elképzelhetetlen egy utas ember, aki ne akarna megismerkedni eddig sohase látott nőkkel. Mert hiszen, mi célja volna e nélkül hosszadalmas, fáradságos utazásának? Tehát Kápolnai is előszólított egy Márta nevű kisasszonyt, akihez így szólott: - Daloljon a barátomnak egy nótát, mert már esztendők óta nem dalolt neki senki nótát! - Csak ennyit mondott Kápolnai, se többet, se kevesebbet...
- Éppen eleget ahhoz, hogy leöntsem az ablakból, ha még egyszer erre jár - felelte Csapó Gizella.
...Ám estefelé, amikor a kedvek, hangok, érzelmek, gondolatok rendszerint némi változáson esnek át, estefelé, amikor az ördög tudvalevőleg kimerészkedik a pokolból, hogy szemügyre vegye azokat, akiket éjszakára el akar vinni - amikor Ulrik úr már régen megimádkozott, kezét összekulcsolva a szíve felett, hogy kellő pozícióban találja a halál, ha netán erre járna: Csapó Gizella, a szent életű ápolónő a varrógép mellett, a szünetek közben egy nótát kezdett dúdolgatni. Mégpedig a Csicsóné nótáját.
- Ejnye, hol tanulta ezt a nótát, Csapó Gizella? A kocsmahölgy is ezt énekelte! - ült fel fektéből Ulrik. - Hát így akar engem gyógyítani?
- Kutyaharapást szőrivel - felelt Csapó Gizella.