Kutyából szalonna
szerző: Kosztolányi Dezső
Mindnyájan hallottunk már a mannheimi csodakutyáról. Rolf számol. Rolf elkészítette az ügyészné fiának számtani dolgozatát, és a kisfiú kitűnőt kapott rá. Rolf olvas. Rolf ír. Rolf emlékezik. Rolf kutyakoponyájában sok adatot őriz, élményeket, melyek kutyaéletében megtörténtek, és a betűkül szolgáló számokat, melyekkel a külvilággal érintkezik. Rolf annyi titkos jelet tud, mint egy kezdő távírótiszt, annyi rövidítést, mint egy rossz országgyűlési gyorsíró. Rolf erkölcsi érzéssel ékes. Rolf nemcsak a velőscsontot, de az emberi könnyeket is észreveszi. Rolf figyelmeztette az ügyésznét, ne sírjon, az neki fáj. Rolf emlékiratokat is ír. Rolf elmesélte egy kirándulása történetét, megemlékezvén a tél hidegségéről, arról, milyen kellemetlen az, ha egy husángot dobnak rá, és ha a szegény kutya - jégzajlás után - belepottyan a folyóba. Rolf bölcs és jó. Rolf analitikus és szintetikus elme, tudós és költő. Rolf az a kutyák között, ami az emberek közt Arisztotelész és Shakespeare. Rolf polihisztor. Rolf a fajtája büszkesége, kire reménykedve néznek az emberi értelem sáncai mögött álló testvérei, a világ felszabadulásra váró összes kutyái. Rolf lángelme.
Ha csakugyan igaz, akkor a föld üzeme megállhatna egy pillanatra a mannheimi kutya előtt. Nem érdemes továbbhaladni, míg biztosat nem tudunk. Minden, ami spiritizmus, ami okkultizmus, ami a negyedik dimenzióból való üzenet, semmi ahhoz képest, hogy velünk évezrek óta házi közösségben él egy állat - notre frère inférieur -, aki, bár tehette volna, sohasem szólt arról, amit tapasztalt. Izgatna, hogy ha valamely bolygóról leesne a földre egy ismeretlen, az emberi gondolkozást, a logika szabályait talán mindörökre megbolygató lény. Végtelen lenne a csodálkozásunk a szellem, a semmi anyaggá válására. De mennyivel nagyobb rejtély ez az állat, mely a mi bolygónkon él, és nem ismerjük.
Ösztönösen éreztük, hogy az állatok mégis beszéltek. Már az emberi gondolkozás kezdetekor megadták nekik a polgárjogot, az emberjogot a költők, akik állatmeséket írtak, jambusokat adtak a szájukba, szellemesebbé tették őket, mint az embereket, és csattanós rímekkel, gördülő ütemmel hirdették általuk a szépség, a jóság, az igazság törvényeit. Sokáig tanítómestereink voltak. A méhtől tanultunk szorgalmat, a sastól és hiúztól éles látást, a rókától politikai ravaszságot, a kígyótól kecses és alattomos csúszás-mászást, a tigristől gyilkosságot, a madaraktól aviatikát. Minden nép ismeri a beszélő állatot. Csak a néma állat titokzatos neki. Azt hiszem azonban - és voltaképpen ez izgat most -, döbbenetes fordulót jelentene mindnyájunk, az egész emberiség életében, amikor kiderülne, hogy értelmünk és az állati értelem közt csak mennyiségi és nem minőségi a különbség, és valóra válna az, amit több ezer éve, magunkat mulattatva és borzasztva a falra festettünk, hogy az állatoknak megoldódna a nyelvük, és beszélni kezdenének.
Akkor nagyszerű emberi komédia játszódna le a földön, egy új állatmese. Az embert eddig egyetlenegy állat tartotta istennek: a kutya. De az ember hiú isten. Ha elvesztené isteni trónját, akkor bosszút állna a kutyán, hívő alattvalóján, aki évezredekig hallgatott, és bámulta őt komoly, barna szemével, nem hűségesen, inkább alattomosan. A kutyában - ne tagadjuk - a butaságát szerettük. Kedves butaságát tartottuk okosságnak. Ez a mérsékelt, vetélkedést nem álló kutyaokosság kellemes volt nekünk, hízelgő összehasonlításra csábított, erősítette az önmagunkban való hitet. Úgy meggyűlölnénk őt az emancipálásakor, mint a kamaszodó fiút, akit gyermekkorában becéztünk, és egy napon villogó szemmel, fölényes mosollyal néz a szemünkbe. Egyszerre vége lenne a hűségről szóló érzelgős mesének. Talán azt is számon kérné, hogy miért tegeződünk. Az a rongyos pár ezer év, amit együtt töltöttünk, elég volt nekünk arra, hogy felfüggesszünk minden etikettet, és megfeledkezzünk a jó modor elemi követelményeiről? Meghívott-e valaha vendégül a kutyaólba, a vackába, ettünk-e vele csak egyszer is a táljából, csontokat, csemegés moslékot? Nem, a barátság csak egyoldalú volt. Mi hívtuk meg őt vendégül. A vizitet nem "adtuk vissza", több ezer éve. Akkor, kérem, ne is tegeződjünk.
Az igazán okos kutyát nem szeretjük. Emlékezem, egyszer a cirkusz öltözőjében az ölembe ugrott egy artista-kutya, aki (nem: amely) pár perccel azelőtt a porondon mutogatta ezermesterségét. Én lámpalázt kaptam. Nem tudtam megsimogatni. Egyetlen szó se szakadt ki belőlem. Az ember, ez a kutyaisten, babonás félelmet érez az ilyen okos állat iránt, a szerepek megcserélődnek, és a kutya kap valami baljós, boszorkányos, ördögi jelleget. Ismerek egy tizenhárom éves kisleányt, aki macskáival alszik, de a kutyát szemérmesen kiküldi a szobából, mikor vetköződik. Az már valaki. Nem bántja az öreg parasztcseléd, de feszélyezi az éber, kedves orosz agár. Az se véletlen, hogy a nagy emberek közül igen sok nem szerette, egyenesen gyűlölte a kutyát. Goethe, aki mindent tudott, amit a korában tudtak, és mindent megsejtett, amit mi tudunk és tudni fogunk, az ördögi színjáték első szereplői közt lépteti fel az ártalmatlannak látszó, settengő és karikázó uszkárt, aki később felpuffad, tüzet szór és ördöggé vedlik. Ottó Weininger említi ezt, aki a kutyát a leggonoszabb állatnak tartotta, nőiesnek, ravasznak, gerinctelennek. Talán a rejtett szellemi életét érezte, mely emberi szemnek nem látottan munkál, a bebörtönzött képességét, mely most - ha igaz a mannheimi hír - egyszerre napfényre robbant.
Nekünk mindenesetre megváltozik a magatartásunk addig, amíg az eset tudományos bírálatát meg nem kapjuk. Amikor hazamegyünk, meggyújtjuk a villanyunkat, és fáradtan ejtjük ki szájunkból a szivart, nem nyújtózkodunk már olyan nyugodtan, mint azelőtt, minthogy a díványon, az ágy előtt megpillantjuk a foxterriert vagy a vadászkutyát.
Ember, vigyázz: nem vagy egyedül.