Krisztus (Turgenyev)
Ugy tetszik nekem, hogy mint ifju, félig gyermek még, alacsony fatemplomban vagyok. A régi szent képek előtt, mint valami foltok, olvadoznak a vékony viaszgyertyák.
Szivárványgyürü vett körül minden piczike lángot. — Homályos és nyomasztó volt a templom. De azért nagyon sok ember állt előttem. Csupa szőke parasztfők. Időről-időre hajlongni, térdre borulni, újra felállni kezdtek, mint az érett kalászok, ha futó hullámként lejt rajtok végig a nyári szél.
Egyszer csak valami ember került elő hátulról és megállt velem egy sorban.
Én ugyan nem fordultam feléje, de rögtön megéreztem, hogy ez az ember — Krisztus.
Áhitat és kíváncsiság szálltak meg egyszerre. Erőt vettem magamon... és ránéztem a szomszédomra.
Arcza olyan, mint a más emberé, hasonló az emberi ábrázathoz. Szemei kissé a magasba tekintenek, figyelmesen és mozdulatlanul. Ajkai egymásra téve, de nem összeszoritva, mintha a felső az alsón nyugodnék. Középnagyságú szakálla kétfelé van választva. Kezei összetéve. mozdulatlanul. Ruhája is közönséges, mint bárki másé.
«Micsoda Krisztus lehet ez!» gondoltam magamban. «Ily közönséges mindennapi ember ! Ez lehetetlen !»
Elfordultam tőle. — De még jóformán le sem vettem róla szemeimet, máris ujra éreztem, hogy valóban Krisztus állt velem egy sorban.
Ismét erőt vettem magamon ... Ujra megláttam ugyanazt az arczot, mely annyira hasonló az összes emberek arczához, ugyanazon közönséges, bár ismeretlen vonásokat.
S egyszerre oly különösen szorult össze a szivem — és magamhoz tértem. Csak ekkor értettem meg, hogy csak is az összes emberek arczához hasonlitó arcza lehet és van is Krisztusnak.