Kovácsiban

Kovácsiban szerző: Tisza Domokos

A nyugoti bérczen meghajlott napsugár
A keleti csúcsra végvilágot vetett,
A hallgató vadász lesben vadjára vár,
Meghúzódva szépen egy cserbokor megett.

És ledől a sziklát prémelő zöld fűbe,
Füttyent egy-egy rigó, de az nem kell neki,
Kis ökörszem játszik a bokor tövébe',
De nem háborítja, mást vár ő, megveti.

A napnak kereke egészen lefordul,
Sötét késő est lesz, és még sem jő vadja,
Körülfekvő falvak harangja megkondul,
S tiszta, csengő hanguk a léget áthatja.

S megcsendül a méla vadásznak lelkében
Az emlékezetnek estéli harangja,
Ifjú édes álmak repesnek szivében,
Idézvén a harang andalító hangja.

És a mint kibukkan rendre egy-egy csillag,
Egy-egy kedves emlék az eszébe tűnik,
Falvaknak harangja már régóta hallgat,
De az emlékezet beszélni nem szűnik.

S mint a nyugalmából felriadt, felvert vad
Zavart sorral száll a leső vadász körűl :
A multban aluvó örömek, fájdalmak
Felriadt serege zajgó szivébe gyűl.