A lap feldolgozottságának foka

Kosztolányi Dezső (József Attila cikke)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kosztolányi Dezső
szerző: József Attila
Nyomtatott forrás: - A Toll, VII (1935), [1]

Ifjuságom elején az élet bántó, morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó, apró kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szívben és az elmében, a tudattalanban meg a tudatban, költő és olvasó együtt alkotják. A költő irás közben olvasó is s a költemény tudatformáját, az izlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el. Ha a mü formájáról, magáról a müről szólunk, nem is beszélünk egyébről, mint arról, hogy a költő, mielőtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasókról (s mint embernek – a világról) nem csak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogyan mondja. Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?

A Kosztolányi-versekből itélve mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk. De valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegetünk, valamit, amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük a játékot, de feltételként kikötünk valami komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. „A szegény kis gyermek panaszai”-ban nincs semmi megfogható tárgyi sérelem – olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyet mégis gyermekinek itél költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk, – legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk s ezért – csodálatos módon – megkivánjuk, hogy meghaljon ő is.

Vagy nem a halál a mi rejtélyünk, hanem a szerelem? Vagy mind a két szó ugyanannak a titoknak tokja? Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasóknak, a felnőtteknek világa, olyan – világos és olyan rejtélyes, mint az álom. Mert Kosztolányi képei álomszerüek, jóllehet világosak és szabatosak és nagyon távolállanak például Vörösmarty képalkotásától. Igy ir: (Asszonyarckép):

    csodálatosan érett, mint a kajszin-
    barack s mosolya ugy ragyog le dúsan,
    mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

    vagy (Mézes kenyér):

    Külvárosi kapuban kisgyerek
    száraz kenyeret majszol, ám – igézet –
    az édes, ikrás napfény rápereg
    s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

    És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli):

    Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
    üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
    szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
    megannyi dús, tündöklő ékszerét.
    Vizcsöpp iramlik a kövér bogyóról
    és elgurul, akár a brilliáns.
    A pompa ez, részvéttelen, derült,
    magába-forduló tökéletesség.
    Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
    aranykezükkel intenek nekem.

    A pompa ez, részvéttelen, derült – igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kivánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen – mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. Vagy nem jelenti ki részvéttelenségét, illetve erretörő akaratát azzal, hogy néki már a fák aranykezükkel, az elmulás pózában integetnek? És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényü körtéről, nehéz, sötét-smaragd szőlőről beszél? És nem mi kivánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derüt, mi, akik csak ugy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzetét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő – jobb volna élni.

    Hatalmas jáspisfényü körte! Nehéz, sötét-smaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötét-smaragd szőlő, nem oly könnyü kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy emlitésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is sajátmagát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy. Ebben csak az a feltünő, hogy nem az ékszer a teljesületlen vágy tárgya, hanem a gyümölcs; a teljesületlen vágy nem szociális, hanem animális, nem felnőtté, hanem gyermeké. Itt a Kosztolányi-versek álomszerüségének kulcsa: ha ir, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat és az egész világot, mint gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha ugy tetszik: belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkívüli elem.

„Jobb volna élni. Ámde...” Kosztolányi világában (melyet ez is közelit az álom szinvonalához) alig van cselekvés. Itt minden történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapu szépségek emberének tartja magát és ezt a homo aestheticust szembeállitja a homo oeconomicussal, vagyis a gazdálkodó és a homo moralissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő föladata szemlélődni az élet és a halál kérdésein, vallotta egyszer, – pedig hát a költő föladata, melyet Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, – a versirás. Ez azonban mégis csak cselekvés, – hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági cselekvés.

Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetü álmodozások idejében. De az elmélet éppen a Kosztolányi-versek álomszerüségét is jobban megérteti. Homo aestheticusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az estheticai tárgy gazdasági és erkölcsi jelentőségéről,5 ki nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba, ereszti gyökereit; az, ki nem tudja azonositani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát; ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja. Az ilyen

emberből adandó alkalommal kibúvik a nihilista, az izlésnek az a megszállottja, ki az izlés nevében tagadja meg az izlés forrását, a homo socialist. Kosztolányi huszonhárom évvel ezelőtt irta meg „a szegény kis gyermek panaszait”, de ma is „pajtásához” (akkor ugy látszott, nincs, kit pajtásának nevezzen!) intézi ezeket a könyve-záró szép sorokat:

    Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
    Mi volt a mi bajunk korábban,
    hogy nem jártunk a föld porában?
    Mi fájt szivednek és szivemnek
    Caesar, Napoleon korában?
                                     (Ének a semmiről.)

    Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről. Kissé e szociális nihilizmus fejlődésének filmje összegyüjtött költeményeinek6 vaskos kötete7 s azt hiszem, költeményeinek álomszerüségét végső fokon ez a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Kezdetben még az impreszionizmus virágzó fájaként tünik elénk, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.

    Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei,8 ezek azonban láthatóan egy társadalmon kivüli, azazhogy a társadalmi elvbe beléhelyezkedni nem tudó, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem zoologiailag fölfogott emberi lényt, ki az operáló kés alá fekszik. (Pedig az operáló késben is benne van a gazdaság és az erkölcsiség, aminthogy a szegény kis gyermek panaszai sem animalisak, hanem szocialisak s ezért jelentkeztek annyira csak hangulatként.) Igy végül Kosztolányi, ki a Dayka-féle „homályos bánat” közvetitésével kezdte, eljut, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.

    Kosztolányi gazdag müvészete azonban mégis társadalom-alkotó erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez – hiszen alkot – Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezéreli latin világosságu értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkü költőt férfivá avatja napjainkban.