Kosztolányi Dezső: Négy fal között
| Kosztolányi Dezső: Négy fal között szerző: Kaffka Margit |
A nagy érzők, az érzéssel mesterkedni is szépen tudók, a"választottak számára dolgozók" a nemesek, gyöngédek, biedermeieresek - néha félszeműek, néha gyámoltalanok, de mindig egész szívvel dolgozók; szóval a Kölcseyek, Kazinczyak szellemébe beleszakadt egy sugár modern látás, egy csomó összetett idegművelet, jó adag bensőség és kifejezésben a cizelláló véső szinte beteges finomsága. A komplexumot Kosztolányinak hívják.
El kellett jönnie, hogy strófákat írjon a lámpa beteg, sárga és csodálatos világáról, melyből az egész galvanizált túlfokozott, mesterséges, de iszonyúan mélységes mai élet sugárzik. Hogy himnuszt zengjen a városról és a "négy fal" költészetét tanítsa nekünk akik, mint ő, "a zöld mezők selymére félve hágunk, mint úri szőnyegekre a paraszt". A gyermekkor hihetetlenül gyöngéd rezgéseit hozta; halk szonáták álomhangjait régi szobákból, bólintó öreganyák egyiptomi gráciáját, leheletfinom pasztellek édes, csodálatos bűbáját; - de emésztő, rontó szerelmek idegviharát is, poklotjáró lélek féktelen gyötrődését, a baloldali lator szilaj, szent gőgjét. Kellett nekünk ez a poéta. Akármit mondjanak, ő is kellett - és a kötészetnek e legmaibb alakulásában, a forrongás "jelen pillanatában" éppen ő kellett. Néhányan pár éve sejtünk ilyesvalamit; valamit, amire szükség volt, hogy a fiatal líra képe teljes és egyensúlyozott legyen. Milyen jó, hogy már ő is itt van.
Amit általában "versformának" hívnak, abból keveset hozott ez a fiatal és már annyira kész ember. Nem a fülnek ír, ahogy Arany János tanít, de nem is az a tárgyból és hangulatból organikusan alakuló, természetes hangritmus ez, mint a Kiss József pompás ringó hajójáé, mely zakatolva siklik a Dunán. Nem - itt nem a kifejezés, a szó, a hang, hanem a fogalmak, a szók jelentése, a dolgok eleven képe, e pazarul termékenyítő belső jegyek állanak össze csodálatos, kifejezhetetlen és ma még analizálhatatlan egységbe. Az olvasónak is "lelkébe játszik a tündéri színház".
Ami a külső formát illeti, amit az iskolában tanítanak, - nos a legtöbb esetben a legnehezebb, legkötöttebb olasz és klasszikus alakok olvadtak össze valami parfümös sajátszerűségben a legvibrálóbb, legmaibb lélek hangulataival. És a szigorú formák pontosan meg vannak tartva, jól fedik a téma kívánságait - éppen csak hogy nem ezek teszik a Kosztolányi verseket versekké. Hangosan olvasni, például, holmi katedráról, nem volna őket tanácsos; tele vannak a sorok sziszegéssel, mássalhangzó-torlódással, nehéz összetételekkel (kínkereszt, vágyfuvalmas).
Érdekesek - leginkább csak érdekesek - a paraszti dolgok. Íme, az igazi biedermeier-érzés. Egy empire-lélek, amely a saját szeme finom ködén át látja a nép fiát. Van annyira jogosult, nemde, mint azok a bundára hasaló, káromkodós, majd a "jóízűen" beszélő és rozmaringos, háromosztatú kénytelenkedések, amelyeket e sorok bűnbánó írója követett el nagyon fiatalon. A rohanó vonat ablakából nézve a szántóvetőnek valóban "csillognak inge hószín fodrai". S benn a kupéban is inkább csak a behunyt szemével látja a magyar parasztleányt, aki így beszél hozzá:
"Nézem tejarcod rózsavirágait,
Hattyúnyakadra lágyan omló
Gyűrűfonású hajadnak éjét.
Tudom, faludba hű szerető sirat,
Ki vágyva szállott szűzi lakod felé,
S virágos udvartoknak alján
Sokszor elálmodozátok estve.
Búsan daloltad népdalainkat, és
A délibábok lenge enyelgését
Sápadva, mosolyogva nézted;
S hő aratáskor a markot verted."
Nem, ha tovább is folytatom, összekeverem a sorokat egy másik poémáéval, ami így kezdődik: "Szép Lenka vár a part felett" - s amelynek szomorú, félvak szerzőjét annyira szeretem. De azért Kosztolányi ezt a langyos tónust is össze tudja szűrni valami csaknem pikáns finomságú összhatásban a legmodernebb látás megszűrt színeivel. A parasztról írván például:
Merengve megy előre. Méla, álmos,
Lovát magára hagyja szántani,
Olykor kitárja karját, mint a táltos.
Egészben véve haszon és nyereség nekünk Kosztolányi, akiről újabban néhány prózai dolgozata révén derült ki, hogy komoly és öntudatos esztéta. Ami a kötetét illeti - túlságosan is sok vers van benne. Igen, azt akarja ez jelenteni, hogy legkevesebb harmincat egészen el kellett volna hagyni. A "gyilkosok"-ért meg kellene őt fenyíteni. De mindez csak rendezésbeli hiba. Mert rossz verset, kérem szeretettel, minden "verstanáló" tanál, óh, jaj, de mennyit! Különbség csak az, hogy az ügyesebbje nem nyomatja ki, sőt le se írja. - Mégiscsak a jó versei teszik a poétát.