Koszta József (Elek Artúr)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Koszta József
szerző: Elek Artúr
Nyugat, 1920. 15-16. szám

1897 volt az újabb magyar művészetnek legjelentősebb esztendeje. Abban az évben jelent meg első ízben a magyar művészet történetében Nagybánya neve. Egy lelkeket igéző hatalmas egyéniség köré csoportosult fiatalok és érő tehetségű művészek társasága a festői naturalizmus igéivel vonult be a fővárosba. Szándékuk és cselekedetük forradalmi tett volt, bár ha nem is előkészítetlenül következett el. A naturalista festés abban az időben már nálunk is túljárt első hősi korszakán. Deák-Ébner Lajos Párizsból, mások Münchenből és egyéb német városokból a naturalista szemlélethez edződött érzékekkel tértek haza és mentül közelebb igyekeztek férni az élet optikai hatásaihoz. Törekvésük azonban inkább az élő alakzatok és mozdulataik pontos és a természetre híven emlékeztető megrajzolására irányult. A szín nekik még másodrendű valami volt: félénken is közeledtek feléje. Nagybánya éppen a színlátás bátorságára, a természet színességének megalkuvástalan föltárására tanította meg művészeinket.

A nagybányaiakkal egyidőben, de tőlük függetlenül, számukra sokáig ismeretlenül indult el jövendője felé egy elemi erő, amely kevésbé öntudatosan ugyanazt akarta és ha nem is közvetetlen hatásában, de eljövendő kibontakozásában ugyanazt jelentette művészetünk számára mint Nagybánya. Koszta Józsefnek hívták, és senki sem tudott róla, mikor 1897-ben először jelent meg «Hazatérők» című festményével a Műcsarnok nyilvánossága előtt. Már harminchárom éves múlt és addigi életének javarésze az élettel való viaskodással, nyomorgással, ide-odahányódással telt el. Az igazi tanulást is későn kezdte (Pesten, Bécsben és legeredményesebben Münchenben), a szerepléssel is megkésett. Az élet és emberképű megszemélyesítői sokáig kegyetlenül bántak vele.

Első ismeretes képe, a «Hazatérők», a Szépművészeti Múzeumban függ. Rajta először találkozunk azokkal a motívumokkal, melyekhez majdnem egész pályáján vissza-visszatér Koszta: a tág mezővel, a messzi horizonttal, mely fölött fenyegető nedvekkel terhes felhők függenek és a felhők mögött lenyugvó nappal, melynek felhőkön megszűrt fényessége a mező füvei között bujdosik, a szénaboglyákkal és a térbe állított emberi alakokkal, melyeknek foltja sötéten rajzolódik a szemhatárra. Egyszerű motívumok, de a színekbe elmélyedésre sok alkalmat adók. Ezen az első képén még alig érzik az a mohóság, mellyel Koszta nem sokkal utóbb a színek lelke felé igyekezik érzékeivel. Még erős benne a rajzos érdeklődés, kivált az emberalakjaiban, de a tájékban is, melyen sok minden apróság túlságosan is foglalkoztatja a művész figyelmét. A levegő még nem lágyítja meg az alakok körvonalait, az ember és a táj még egymástól elhatárolt festői elemek a képen. Csak az esőfelhők színereje sejteti a nézővel, hogy a természet rejtett színességének olyan erejű feltárója született meg, aminőt nem ismert addig a magyar művészet.

Első képe meghozta Kosztának az első sikert. Bejut a Benczur-iskolába, ösztöndíjat kap, lelátogat Olaszországba és Rómában mély megindultsággal áll meg Velazquez Innocentus pápája előtt. De sem Itáliában, sem Budapesten nincsen maradása. Hosszabb időre el-eltűnik és senki sem tudja, hová lett. Az Alföldet járja olyankor, meg-megállapodik Szolnokon, Abonyban, Czibakházán, Szentesen. Az Alföld végtelen ege és levegője nélkül nem tud meglenni. Itthon, a művészek kávéházában úgy beszélnek róla, mint hóbortos jelenségről, akinek időnként egyszerre nyoma vész, aki elbújik, senki sem tudja hová, hogy épp oly váratlanul felbukkanjon valamelyik kiállításon. Soha sem üres kézzel kerül vissza. Egyre több és mélyebb színességet hoz magával. Szinte látni véli az ember, amint a kurta és zömök ember fejét leszegve belefúrja magát a természetbe, egyre mélyebbre, mélyebbre belé. Minden fátylát keresztül szakítja, minden hagyományon, szokáson, művészbabonán rést nyit, úgy keresi a konvenciótól ment színt, a természet ősi színjátéka mögött a színek elevenét.

Czibakházán festi 1904-ben «A mezőn» című képét, amelyet szintén a Szépművészeti Múzeum őriz. A már ismert motívummal találkozunk rajta, más elrendezésben a lemenő nappal, mely halványsárgára festi a szemhatár fölött hánykódó felhőket, fölöttük a sötét kékes-szürke háborgó viharfelhőket. A zöld mezőn, melyen az árnyék már minden színt feketével itat meg, szénát gyűjt két asszony. Az egyik kupacba gereblyézi, a másik lehajlik és két karjával felragadja a szénát. A két alak már teljesen festői felfogású: egyszerű két színfolt, amely nem válik el környezetétől, hanem beléjük oszlik, kontúrjaik feloldódnak a levegőben, amely mint minden részletet egybefoglaló tónus tölti ki a kép mélységét. A két alak árnyékos felével fordul a nézőnek, foltjuk azért sötét, csak itt-ott súrolja őket egy-egy fénysugár, s ott mindjárt nagy erővel érzik a feltakart szín. A sötétedő alkonyaton mindenütt áthatnak Koszta színei, különösen a mező zöldjei, melyeket a felhőkön keresztül szüremlő estéli világosság derít föl. S amilyen nagyszabású a felfogás, olyan az előadás, a megfestés módja: széles ecsethúzások, melyek mégis csak vékony festékréteggel fogják be a vásznat. Apróbb színfoltokból rakódnak össze a messzebbről széles és egységes hatású színfelületek. És mégsem egyszerűsítése ez színlátásnak, inkább követése a természet mutatta színkép minden bonyolultságának. Ez a levegővel nedves hatásúra itatott tájkép már mesternek műve. Hatalmas temperamentum érzik benne, a képzeletnek nagy megelevenítő ereje. Ilyen a hatása ma is, annyi esztendőnek múltán, mikor szomszédságában a kortársak festményei mennyire megöregedtek már.

A természettel való közvetetlen és megszakítatlan érintkezés Koszta művészetének egyik lényeges föltétele. Ellentmondásnak tetszik azért egy törekvése, amely művészi pályáján meg-megújhodva követel érvényesülést: az a vissza-visszatérő vágya, hogy a természet scenáriumától függetlenítse magát, hogy mást fessen egyszer, mint amit a természet készre rendezve tesz elébe, hogy önállóbban csoportosítson emberalakú színes foltokat, mint ahogy azt a naturalizmus általában szokta, egy szóval: hogy megszerkessze a természetet, hogy a szónak olyan értelme szerint komponáljon, mint ahogy azt a reneszánsz olaszai tették, köztük is különösen az, kinek «Mennyei és földi szerelme» olyan nagy hatással volt reá első olaszországi útja idején. Mélyen benne gyökerezik ez a vágyódás Koszta lelkének öntudatlan régiójában. Először müncheni inaskodása korában jelentkezett benne sürgető erővel, mikor Wilhelm von Diez osztályára került az akadémián. Diez a történelmi genre-képnek volt művelője. Mint Piloty tanítványát valami meleg és gömbölyded kedélyesség különböztette meg mesterétől. Nem szerette a pátoszt, de szerette a maga értelmezése szerint a természet igazságát. Diez «Compositionsschüler»-nek vette maga mellé a fiatal magyart, s az ő biztatására fogott bele Koszta Mátyás királynak Beatrix-szal való első találkozását ábrázoló festményébe. Hálásan és szeretettel emlékszik erre a mesterére Koszta. Dieznek különösen a személye nagy hatással volt reá, világnézeti és művészeti-etikai tanításait, ahogy korrigálás közben a tanítóból önként kiszabadultak, sohasem feledte el. Diez idealizmusra és a művészeti cél következetes keresésére nevelte tanítványait. Ha hosszabb időt tölthet Diez körében, talán egészen másképp alakul Koszta pályája. De ösztöndíját megvonták hazulról és a nyomorúság visszakergette Pestre, 1895 őszén.

Itthon a Benczur-iskolának lesz tagja. Nagy kompozícióját akarja megvalósítani, de gyöngének érzi erejét és meddő kísérletek után félbehagyja a munkát. Jó ideig csak a természetben szerzett látási élményei foglalkoztatják, de közben újra Mátyása és Beatrixa elé ül és nagy gyötrődve megkomponálja a képet. Az 1905-re kiírt római Fraknói-díjra pályázik vele és meg is kapja az ösztöndíjat. Lehetővé válik számára, hogy hosszabb időt Rómában töltsön.

A «Mátyás és Beatrix» kompozícióját két alakban ismerjük. Az időrendben elsőt még Münchenből, Diez iskolájából hozta haza Koszta és itthon ki is állította. [* ] Mozgalmas sokadalmat ábrázol a kép. (Koszta egész oeuvrejében nagy ritkaság a kettőnél több alakos festmény.) Annyi rajta az alak, hogy áttekinthetésük végett kénytelen volt a kép terét kimélyíteni. Így történt, hogy a kép tulajdonképpeni tárgya, Mátyásnak találkozása Beatrix-szal a festmény hátterébe szorult, ami azt jelenti, hogy a jelenet alakjai méretre is megkisebbedtek az előtér alakjaihoz képest. Koszta oeuvrejében szokatlan megjelenésű alakok, jelmezes férfiak, nők, ornátusos papok, katonák és lovak népesítik be a vásznat.

Müncheni korszakában Koszta alapos rajztanulmányokat végzett, mint első naturalista művészeink általában. A rajzban való komoly készültség megérzik a kép alakjainak, s különösen az előtérben rövidülésben látszó hatalmas pisanellói lónak rajzában. A téma és a benne rejtőzködő feladat Kosztát nem hagyta nyugodni, - mint említettük, újra meg újra visszatért hozzá és kereste megoldását. A római díj egyenes felszólítás volt arra, hogy végre késszé fejlessze régóta alakuló tervét.

Nagy fogadkozásokkal és nagy reményekkel indult másodszor is Rómába. Inspirációt, egyben tájékoztatást és útbaigazítást várt a reneszánsz nagy mestereinek szellemétől, mint annyi elődje, magyar és idegen, ki a barbárok sötét országaiból a világosság fénylő közepe felé igyekezett. A Rómába vetődött német festőkön figyelték meg, hogy legtöbbjüknek képességei elkorcsosultak Latium fővárosában, tehetségük az örök mesterek árnyékában megállott, vagy éppen visszafejlődött. Rájuk nehezedtek az évezredes emlékek és lenyomták őket a földre. Nem egyjük soha nem tudott többé lábra kapni, és a németek méla temetőjében, Cestius gúlája alatt, mint rég elfeledett nevű művészek - hajdan lobogó reménységek - alusszák örök álmukat.

Róma tehetséget megbénító levegőjének hatásával Koszta is hamar megismerkedett. Az ő esete - és kortársaié - súlyosabb volt, mint elődeié. Ő egy bizonyos irányba beállított látószervezettel került ki Olaszországba. A jelenségeket ő már régóta nem rajzos mivoltukban látta, hanem színfoltok alakjában. S Rómában és környékén a mindig tiszta és átlátszó levegő keményre kiszárított és rajzosra redukált mivoltukban mutatja be a szemnek a jelenségeket. Koszta és a naturalista színlátásban nevelkedett festők általában megszokták, hogy a színek virulását keressék a természetben. S a római Campagnában úgy érezték, hogy a szín elhúzódik előlük, kiszikkad, nedveit, zamatát veszti és a színes foltból mint a csontváz búvik elő a rajz. Hasztalan rándult ki Rómából és kereste Castelgandolfo erdeiben, egében a hazai színeket. A Campagna száraz levegője kijózanító módon exponálja a természetben mindazt, ami vonal, ami sarok, ami él benne, nem úgy, mint a hazai párás levegő, mely minden kemény körvonalat legömbölyít és folttá lágyít. A naturalista festő egész fölkészültsége olyan természetű, hogy festői eszközeivel nem tudja megragadni ezt a másféle természetet, amely nem tűri a vázlatos előadást, mert csak késszé kiérlelve hat az ábrázolásban. Igaz, a Campagna is síkság, csakhogy gyér vegetációjú síkság. A fű már tavasz végén megsárgul rajta. S fák helyett a római építmények halhatatlan romjai nőnek ki a földből, falak, vízvezeték-maradványok, kövek és téglák. Ami fa pedig mégis megnő tűzhányóból lett talaján, az is majdnem olyan, mintha emberi építmény volna: a Campagna píneái és ciprusai a növényi természet szobrászi képletei, a szabályos, mozdulatlan, rezdületlen, az elmúlhatatlan örökkévalóságot jelképező alkotásai a hatalmas ismeretlennek. Ilyen a római természet, megilletődés nélkül való, fönséges, klasszikus. Csak a koratavasznak vannak abban a természetben elérzékenyülő mozzanatai, halk és rejtett fölvidulásai, szűzi megborzongásai. De azoknak fölfedezéséhez másfajta temperamentum szükséges, mint Kosztáé. A hazulról messze elvetődött magyar elkeseredetten kereste a buja lombot, a nedvektől duzzadó füvet, az alkonyati égen viaskodó esőfelhőket, a kékes árnyékot, a puha televényt, mely a földnek felszínét legömbölyíti és a lágyság érzetét kelti rajta. A római természet alig ismer ellágyulást. A föld ott kemény és zordon szikla, melyet legfeljebb ujjnyi vastagon fog be a sziklából morzsolódott humusz. A római természet heroikus természet, kemény húsú, összezárkózott, szűkszavú, de fönségesen beszélő. Színnel, a festő nyelvén alig megszólaltatható.

Hozzámelegedni ehhez a természethez sohasem tudott Koszta. Hiába keresett benne inspirációt hazulról hozott képtárgyához, a Mátyás és Beatrixhoz. Pedig a kép kompozíciója - már ami a vonal és folt-szerkezetét illeti - nagyjából meg volt oldva, mikor Rómába érkezett vele. Ékben találkozó két csoportban ábrázolta meg rajta azt a jelenetet, melyben Mátyás király lesegíti mennyezetes hintójáról fehérruhás aráját, az ifjú Beatrixot. A baloldalsó csoport előterében a hintó hatalmas lovai topognak, a jobboldalsó csoportban a főpapok és főurak járulnak a királyi ara elé. A két csoportot a hintó, Beatrix és Mátyás alakja fűzi egybe. Az alakok többsége mozgásban van, a repdeső ruháktól, zászlóktól általában igen mozgalmas hatásúnak ígérkezett a kép, mely első változatától leginkább abban különbözik, hogy mélysége lényegesen megcsökkent, alakjai - és egész cselekvénye - csaknem egy síkban terült szét a kép előterében, közvetetlenül a néző szeme elé. Csak a színkompozíció nehézségeivel nem tudott megbirkózni Koszta. Életében először próbált olyat festeni, amit nem úgy ragadott ki a természetből, hanem amit maga kényszerített beléje. És irtózott a konstruálástól: az volt a vágya, hogy képének színessége önkéntelennek hasson, olyannak, mint maga a természet. Különösen az előtér három alakjának - három papi férfiúnak - színakkordjával vesződött sokat. Az aranysárga, a piros és a fekete foltját vágyott valami olyan módon egységbe foglalni, hogy a három szín izzó magja áttűzzön a harmónián. Színproblémáinak megfejtésében addig a természet inspiráló ereje volt mindig segítségére. Ezúttal valami olyan színmegoldásnak érezte szükségét, amely a víziószerű színességhez járjon közel, és olyanhoz ihletet hiába keresett az otthoni természetben. Hiába az olaszországiban is. Két évi római tartózkodás után dolgavégezetlenül tért haza nagy vázlatával, és mint élete tulajdonképpeni feladatát tartogatta a befestett vásznat műtermében. Ma már csak fényképe van meg. Az oláhok elpusztították Szolnokon.

Jó negyedszázad töprenkedéseinek és kísérletezéseinek eredménye semmisült meg vele. A küzdelem azonban, melyet nagy problémájával viaskodva önmagával vívott Koszta, nem volt hiábavaló. Képzeletét - talán anélkül, hogy önmaga észrevette volna - bizonyos mértékig függetlenítenie sikerült a természettől. Megtanulta, hogy a művész hogyan diktálhatja a természetnek a maga színakaratát. A nagy történeti kompozícióval küszködtében festette nagy képéhez mintegy tanulmánynak «A napkeleti bölcsek» című vásznát (a Szépművészeti Múzeumban, 376. szám). A lényegesre egyszerűsítve kísérelte meg rajta amannak főproblémáját megoldani. A sok alak helyett mindössze négy alakot vetett vásznára. A Madonnát, amint zöldzubbonyosan, fehérszoknyásan és fátyolosan a zöld füvön trónol a szabad ég alatt, és előtte, a kép jobbfelén a három bő palástos bölcset: egy-egy sárga, fekete és sötétvörös foltot. A Madonna foltja Beatrix fehérségének, a bölcseké a három főpap színének felelt meg. Erős napsütésben izzik a jelenet, de úgy, hogy a három alak foltjának nagyobb részével mély árnyékban van, a tulajdonképpeni szín rajtuk arra a sávra szorítkozik, amelyet a napfény ér, ott azonban a szomszédos feketeség ellenhatásaképpen fékezetlen színerővel harsog fel Boldizsár palástjának nápolyi sárgája, Menyhért feketéje és a szerecsen Gáspár köpenyének sötétvöröse. Mindezeket a színeket pedig a fehéresen szürkéskék ég foglalja össze harmóniába. Először jelennek meg ezzel Koszta képein transzponált színek. Önmaga képzeletéből tette át vászonra színeit, még egének sajátos kékjét, füvének zöldjét is. Színfoltjainak szélességében és abban, ahogy fényesre világított helyeit meglepően kitakarja a sötét árnyékból, van valami lappangó szándékosság, valami, amit bizonyos fokig dekoratív törekvésnek lehetne nevezni. Csak bizonyos fokig, mert a kép foltkompozícióján és rajzán még kevéssé érzik az elhatározottság és a tudatosság, s a különböző domináns színek sincsenek még eléggé szerkezeti összefüggésben egymással. Még nem adnak magától értetődőnek ható színkompozíciót. Így is nevezetes fejlődési állomást jelent Koszta művészetében ez a képe. Új stílust, legalábbis a kezdetét egy új stílustörekvésnek. Koszta művészetének elismerése, hivatalos és nem hivatalos megbecsülése ezenközben igen sajátságosan alakul. Azok közé a művészeink közé tartozik, kik az állami képvásárló bizottság figyelmét már működésük elején felköltötték. Az állam korán kezdett vásárolni tőle és nem is keveset. A Szépművészeti Múzeumban művészetének régibb korszakai szépen vannak képviselve és jó munkái függenek több vidéki múzeumunkban is. Ezt a kedvező elbánást Koszta, ki soha semmiféle kotériához nem tartozott, ki világéletében remeteéletet élt a vidéken és a fővárosba csak rövid napokra rándult föl, nyilván magukért beszélő kvalitásainak köszönhette. A hozzáértőknek lehetetlen is lett volna rá nem ismerniük műveiben a rendkívüli tehetségre. Míg azonban más művészek hasonló esetében a kartársak elismerése hangosan nyilvánul, annyira hangosan, hogy a kritikában is visszhangot ver és hangja a sajtó útján eljut a közönség füléhez, Koszta esetében a művésztársak megbecsülése szinte hangtalan volt. Gúnyos elmék az embert kezdték ki ebben a művész nyelvén beszélő elemi erőben. Emberi furcsaságai, egész lényének igénytelensége és látszólagos kezdetlegessége miatt a művészt is lebecsülték benne. Pedig hát az érzést, a bánatot, haragot és örömöt, a megindulást és föllelkesedést, mely a természet gyönyörűségein elfogta, érzéseinek rendkívüli erejét, ami színeinek rendkívüliségében fejeződött ki, mégis csak az ember adta benne a művésznek. Alig egy-két művészünk gyönyörködött nekilelkesedve ebben a burkában lüktető hatalmas tehetségben. S a kritikában még akkora fogékonyság sem volt.

Koszta ezt a sorsot türelmesen viselte. Nagyobb méltatlanságokat is lázongás nélkül tűrt, például azt a visszautasító választ, mellyel a Képzőművészeti Tanács római ösztöndíjának meghosszabbítását megtagadta. A természet, amely egyre mélyebbre nyílott ki előtte, mindenért kárpótolta. Évek múltak el zajtalan dolgozással, és a szakadatlan munka eredményeképp a Műcsarnok majd minden kiállításán fel-felbukkant Kosztának egy-egy képe. Olyankor a művész is föl-fölrándult a fővárosba, megjelent művésztársai között, egykedvűen beállott tréfáik célpontjának, azután egyszerre csak eltűnt és megint senki sem tudta, hová lett. Ingujjra gyürkőzve, meztelenre kitakart lélekkel ment neki a pusztai természetnek. Valósággal nekiment, szemével belevájta magát a színességébe és megkereste színeinek titkát. Mindig «az» igazságot kereste a természetben, mindig «a» természetet a művészetben, s amire végül minden titok mélyén rátalált, az önmaga lett. Mint minden nagy naturalista festő, a természet esetlegességein által eljutott a művészet törvényszerűségeihez, a véletlen és ingadozó értékű szépen túl eltalált az állandóhoz és örökhöz: a stílushoz, még pedig egyben műfajának és önmaga egyéniségének stílusához. Az ő példája mindig hatásos cáfolata lesz annak a felfogásnak, mely a naturalizmustól megtagadja a stílus lehetőségét.

Hogy az évek folytán mivé fejlődött Koszta művészete, 1917-i első gyűjteményes kiállítása mutatta meg. Egy teljesen kialakult stílusú, minden ízében egyéninek ható művész jelent meg rajta a közönség előtt. Olyan festő, kinek iránya a «naturalizmus» meghatározásában már el nem fért, noha színei az élet és a természet színei voltak, akinek művein megérzett, hogy mindig a természettől kapja ugyan az ihletet, de színeit a maga különös módján adja vissza, nem mint megfigyelést, hanem mint élményt. Színei a természet kosztai színei, immár nem a régi vegyítetlen színek, hanem árnyékkal, vagy fénnyel transzponáltak. Képein óriási színerővel világítanak ki az árnyékba takart részek közül színes foltok, fehérek, vörösek. Csak formai motívumaiban nem mutatott különösebb változást ez a művészet. De a téma és a formai motívum kérdése teljesen mellékes része is Koszta művészetének. Témája és motívuma a szín, amelynek megjelenítéséhez és szerkezetbe foglalásához a legegyszerűbb formai ürügyekkel beéri: egy-egy tanyaudvarral, pusztai szélmalommal, vízben tükröződő cigányputrikkal, vagy a régi kosztai témával: a napszállatban színesedő mezővel, rajta keskeny fénysávoktól megérintett, egyébként árnyékba takart emberi sziluettekkel. Annál gazdagabb lett színbeli motívumainak készlete. Mint új színkompozíciók jelenik meg képein az éjféli mélységű kék ég, meg ellentéte: tanyaházak széles fehér foltja, s a sötét víz, melynek tükrén harmóniává békül össze ez a kemény színellentét.

A «Napkeleti bölcsek»-kel megkezdett dekoratív törekvések is megújulva, sőt erőre kapva jelentkeztek a gyűjteményes kiállításon. A «Katóka» című egyalakos kép színfelfogásában a természettől elvonatkozottabb a «Napkeleti bölcsek»-nél és egyben gazdagabb is nála színárnyalatokban. A leányka legyezőmódra széthúzott szoknyáján fémes tüzű reflexek játszanak a kelme szürkés kékjén. A «Napkeleti bölcsek» alakjain a színek részletezetlenül, szinte plakátmódra fogják be a vásznat. Emitt a ruha színes felületén részekre törik a szín, amellett, hogy a kép megfestésének módja csupa energia, minden ecsethúzás rajta széles és térbetöltő.

Ami Koszta első gyűjteményes kiállításán annyira megragadó volt, fokozott fejlődésben mutatkozott meg a második gyűjteményes kiállításán (1920). A fejlődés a színlátásbeli finomodás irányában való. A robusztus naturalista festőt a természet színeiben most már a gyöngéd átmenetek is érdeklik. A természet színei mintegy megkultiválódva, valóságéinál úgyszólva előkelőbben jelennek meg festményein. Régi témáin legkönnyebb ezt a jelenséget megfigyelni. A «Tarlón» című festmény például kevés változtatás híján ugyanaz az alkonyati világítású mező, melyet Koszta korai időszakából ismerünk, csaknem ugyanaz rajta a világos horizontra sötét foltban rávetődő emberi sziluett is. De amazzal szemben mekkora gazdagsága a színrészleteknek! A levegő, a föld leghalkabb színrezdüléseit is megfogni igyekszik rajta a művész. S részletező szándékának megfelel előadási módja is, az apró színfoltokban festés, mely annyira más, mint régebbi munkáin a meszelőszerű széles ecsethúzás. Amit régebben a brutálisan fölrakott árnyék sötétségében rejtett el: a színárnyalatok sokaságát, - az ebben az előadásban mind kibújik és láthatóvá válik, anélkül, hogy részeire bontaná a képet. A lemenő nap fehéresen sárga fénye minden fűszálon keresztülvilágít és megszínesíti az Alföld színtelen tarlóját. Egyéb képein is megérzik a színlátás elfinomulása. Fekete alapú mélyen kék egeinek kékjében enyhe rózsaszínek úszkálását követi a szem.

Negyed évszázada maholnap, hogy Koszta a művészéletnek nekivágott. Útja magányos volt. Lelke szerint való társait, Nagybánya festőit, csak sokára ismerte meg. Hatásuk meggazdagította, de útjáról le nem térítette. Nagybánya festőit azóta fejlődésük sodra és a kor iránya más tájak felé vitte. A természet emlékeivel megtelten, a tudatos képszerkesztés feladatai felé fordultak. Koszta egymaga maradt meg annak, aki eleitől fogva volt: naturalista színlátónak. Az ő fejlődésében a naturalizmus nem átmeneti irány volt, hanem végleges stílus. Az élet színei megfokozott erővel harsognak föl festményein. Színeiben a föld édes fiának mély érzése, mely a földdel, a vízzel és tűzzel, a természet minden elemével egynek érzi magát, halhatatlan erővel és egyben megindító gyöngédséggel búg föl. Minden műve egy-egy leborulás a természet előtt, áhítatos megcsókolása örök anyánknak, a földnek, melyből a virág és fa, a víz és a felhő, a levegő és az ég születik. Művészete azért örök művészet. Örök ifjúságra, örök üdeségre született művészet.


[* ] Fényképe a Műcsarnok 1898-iki tavaszi kiállításának katalógusában.