Korona és kard
| I. Endre (IV. király 1046-1064)[1] szerző: Garay János Korona és kard |
Eljátszották kezéről az ősi koronát,
S bujdosni kell Endrének s elhagyni szép honát;
Majd visszahíjja mégis a nemzet nagy szava,
Igy teljesül a törvény és jog kivánata.
De Endre a viharral megküzdni nem remél,
Fél ország lázadásban a mással harcban él,
Csatában áll az ős hit s új vallás eleme,
Az állomány egyháznak, ez annak ellene.
A szenvedély hatalma fék nélkül hagyva dúl;
A gyenge az erősnek hull martalékaúl;
A templomok s oltárok romokba dőltenek,
Papoknak s püspököknek vérében váltva meg.
S hirt ad vitéz öccsének, Bélának a király
Kiben s vitéz karában nagy istápot talál,
Meghíjja Lengyelország földéről sergesen,
S igéretet s ajánlást öccsének így teszen:
„Ha a viszályt karoddal legyőzheti karom,
Országom harmadrészét tenéked átirom.
Éltemnek életéig legyen te birtokod,
Holtommal a királyság egész tulajdonod.”
Írá s reá megesküdt eskünek eskivel;
Hős Béla a hazába belépett sergivel;
A belviszály sárkányát vitézül megöli,
Nagynak, kicsinynek érte szerelmét megleli.
De a király szivében féltésnek férge kél,
S testvérindulatjáért gyanuskodást cserél.
A kar, mely birt erővel ily munkát végzeni,
Elég erős lehetne trónját megdönteni.
Királya indulatját hős Béla érezi,
Szívét a méltatlanság mélyen megvérezi!
De amit a királytól szenvedni kénytelen,
Testvérnek megbocsátja testvéri szerelem.
A testvéregyességre majd új ború vonul,
Fiat szül a királyné remény- s váratlanul;
A kis fiú erőben, szépségben egyre nő;
De véle nő Endrének arcán borús redő.
Fájlalja, mit Bélának esküdt idő előtt,
Hogy a királyi székbe utóddá tette őt.
Nem! született jogától, nem fosztja meg fiát!
S kisded fejére teszi az országkoronát.
S királya tettét Béla méltánnyal érezi,
De ami a királytól szivét megvérezi,
Mit többé testvérének immár meg nem bocsát:
Azt a gyengéd apának nagylelkűn nézi át.
S csodálva összesugnak, bámulnak a pulyák,
Ily szívnemességet még nem látott a világ,
Való-e, kérdik egymást, vagy színlés tette csak,
Hogy ennyi sérelemre hős Béla hallgatag?
S amelyet fel nem foghat a szűkkeblű sereg,
A tettet rút gyanúnak fogával rágja meg,
Király fülébe sugja rágalma özönét,
S fölkeltik újra benne gyanúja ördögét.
Várkonyban, a világtól távol, van a terem,
Ott ül királyi székén a gyönge fejdelem.
Öccsét, a hős leventét, még egyszer sérteni,
Hűségét a királyhoz végkép kisérteni.
Előtte szőnyegen kard és korona ragyog;
Elvárja, Béla herceg melyikhez nyúlni fog.
Ha kardhoz nyúl, szerelme s hercegség a dija;
Ha nyúl a koronához, halálnak lesz fia.
S belép a hős levente... magas, szép termete,
Karját erő feszíti, mellét önérzete,
Emelkedő pompában leng sastoll kalpagán,
Vállán királyilag űl a párduc-kacagány.
„Válassz, öcsém! előtted kard és korona áll,
– Mond kémkedő gyanúval az aggalmas király
Mi kedvesebb, a kard-e vagy c királyi ék,
Amely szived szerint van, az legyen a tiéd.”
„Választok, bátya!” – szólott merészen a vitéz,
S a kardot megsuhintja a harcedzette kéz;
„Karddal nyerém, a mim van, imádott hölgyemet,
Nevem hírét és fényét, meg hercegségemet.
Karddal, ha kell, utóbb még – s itt hangja megrezeg –
Karddal talán utóbb ily ékszert is nyerhetek!”
Szólott övére csapván a ragyogó vasat.
Ment merre jött, léptének haragja tört utat.
Mert a sértést mélyebbnél mélyebben érezi,
Itt a király, a bátya egyképen vérezi,
És sem testvérnek többé a hős meg nem bocsát,
Sem a gyöngéd apának tettét nem nézi át.
S csatára híjjá Endrét, fegyver végezze el
Közöttük a hasonlást szívöknek vérivel! –
A harc Bélának kedvez, elhull a vert király,
S a korona Bélának vitéz fejére száll.
- Megjegyzés