Korinthosi ara

Korinthosi ara szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Greguss Ágost

Korinthosban ismeretlen járkál
Egy ifjú, Athéne gyermeke.
Szives látást remél egy polgárnál:
Apja régi jó barát vele:
Kis fiút meg kis lányt
Rég egymásnak is szánt
Hitves társakúl a két szüle.

De szivesen látják-e, ha értek
Drága jót áldozni nem kiván?
Már azok keresztyén hitre tértek,
Ő pedig, s családja, még pogány.
Új vallás, ha gerjed,
Hűséget, szerelmet
Gyakran irtnak káros gaz gyanán’.

Alszik immár a ház minden tagja,
Apa, lányok – csak az anya nem.
S díszszobát nyit néki íziben:
Bort hoz a serlegbe,
Ételt rak elejbe,
S gondoskodván, jó éjt mond s megyen.

Ámde nem költik fel az étvágyat
A bőséges, ízes ételek.
Inni, enni nem kiván a bágyadt,
S ágyra dől ruhástul, gépileg.
S már elszenderednék –
Hát egy ritka vendég
A nyilt ajtón közeleg.

S látja mécsinél, hogy a szobába
Halk-szerényen egy lány halad:
Tiszta fehér fátyol- és ruhába,
Homlokán aranyos gyászszalag.
Ifju látásátul,
Megriad, elbámul
S hó kezét emeli az alak.

S mond: Oly idegen vagyok hát itthon,
Hogy vendéget sem jelentenek?
Így tartanak, hajh kamrámba', titkon!
S most elfognak szégyenérzetek.
De azért ne kelj föl
A nyugovó helyről:
A mint jöttem, úgy el is megyek.

Oh maradj itt, lelkem szép leánya!
Szól az ifjú s fölkél sebesen:
Ime Ceres, Bacchus adománya:
Te meg Ámort hoztad, édesem.
Sápaszt ijedséged!...
Jer! Az istenségek,
Lássuk, hogy mulatnak többesen.

Maradj ifju, maradj tőlem távol!
Számomra nincs földön élvezet.
Jó anyámnak beteg ábrándjábol
Már a vég lépés megtétetett.
Hajh! Ő, lábbadozva,
Egeknek áldozta
A virágzó ifju életet.

S víg csoportja isteneknek
Csendlakunkból menten kivonúl.
Most keresztfán megváltót tisztelnek
És csak egy istent látatlanúl:
Állatot: bikát, kost
Nem áldoznak már most,
Hanem embet irgalmatlanúl.

S a fiú kikérdezé a lyánkát
S minden szavára figyele.
Oh mily üdv! Te vagy az én arám hát?
S szűmnek itt kell téged lelnie?..
Csak te vallj tiédnek!
Áldását az égnek
Hozta ránk apáink esküje.

Nem lehetsz enyim te, drága lélek,
Mert anyám téged hugomhoz köt.
Hajh! Míg én kamrámban búmnak élek,
Gondolj rám is karjai között,
Rám, ki csak rád gondol
Szerelemmel, gonddal,
S nem sokára földbe rejtözött.

Nem, nem! Itt e lángra esküszöm meg,
Melyben a jó Hymen van jelen,
Megmaradsz te nékem s az örömnek
És atyám házához jösz velem.
Telepedjél hozzám,
Kedvesem! S lakozván
Üljük meg nászunkat véltelen.

S jegyet váltnak: a hölgy arany lánczát
Nyujtja immár vőlegényinek;
S ez a hölgynek nyujtaná a tálczát,
Mely ezüst s kitűnő műremek.
Nem nekem való ez!
Hanem – a mi jó lesz –
Fürtjeidből egyet elveszek.

A kisértetóra kongott épen,
S szinte csak most lett jól az ara:
A sötét bort, véreset szinében,
Mohón itta halvány ajaka:
De morzsányit sem vett
A kalácsbul, melyet
Híve nyájasan elé raka.

Most az ifjunak nyujtván a csészét,
Mohón iszik ez is nedviből.
Szive beteg! A szerelem részét
Kéri hölgye érzelmeitől.
De hijába kéri,
Az nem enged néki,
S a fiú zokogva az ágyra dől.

Oh be fáj, hogy szenvedsz! – és legottan
Vőlegénye mellé hanyatlék:
De ha hozzám nyúlsz, hajh! Borzadottan
Érezed majd, a mit titkolék.
Mert hó fehérségű,
De jég hidegségű,
A kiért szerelmed lánggal ég.

És az ifju hölgyét megragadja
Szerelem ifjú erőivel.
Áthevül majd nálam tested fagyja,
Bár a sírból küldtek volna fel!
Csók, lehelletközlés!
Szerelemözönlés!
És tüzem hát téged nem tüzel?

Szerelemtül mint összébb szorúlnak,
Könyekkel vegyülnek élveik:
Csügg a lány, tűzajkán a fiúnak,
Egy a mást egymásban érezik.
Ifja kéjdühére
Hevűl dermedt vére,
De mellében szív nem rezzenik.

Ezalatt még a ház gondos anyja
A folyosón végig megyen és –
Hallga csak, mi nesz?! Soká hallgatja,
S a mit hall, oly különös, mesés.
Vőlegény meg ara
Panasz-s gyönyörszava,
S őrjöngő szerelmi hebegés.

Megáll az ajtónál, meggyőződni,
Hogy gyanúi mennyire valók:
És mit hall, boszusággal tölti:
Lágy enyelgés, kemény esküszók…
─ Csitt, a kakas ébred!
─ De a jövő éjet
Ujra nálam töltöd? ─ S ujra csók.

Most az anya enged a haragnak
S bényit a szobába sebesen
Hát e házban oly lányok laknak,
Kik igy kapnak az idegenen?
De a lámpafényben
─ Úristen az égben! ─
Önleányát látni kénytelen.

És az ifju, első ijedtébe’,
Hölgye fátyolát borítaná
Meg a szőnyeget a lány fölébe;
Hanem ez magát kioldozá,
Mintegy bű-erővel
Emelkedik ő fel
A nyugágyon lassan hosszuvá.

Anyám, anyám! – süket hangja zendül:
Sajnálod tőlem az éjszakát?
És elűzesz innen a melegbűl?
Csak uj kínra ébredtem tehát?!
Nem elég-e neked,
Hogy szegény gyermeked’
Oly korán sírba szállatád?

Ám a nagyterhű rekeszt fölássa
Bizonyos törvény, s megjelennek.
Papjaitok énekes zugása,
Áldásaik nem segítenek.
Só, víz orvosságod
Nem hűt ifjuságot,
Hajh, szerelmet föld nem hűti meg.

Venus nyájas temploma mág állott,
Hogy szülőm ez ifjunak igért.
S te anyám, hajh szavadat nem állod
Egy külön, bal eskü kedviért!
Isten ám nem hallgat
Meg oly fogadalmat,
Mely a nőtül elveszi a férjt.

Fölkergetnek mély sirbul engem,
Még keresnem elvont javamat,
Már elvesztett férjet még szeretnem
S vériből táplálnom magamat.
Mikor az elvérzett,
Máshoz hajt a végzet,
S hull a sok fiatal áldozat.

Szép ifjú, te sujtva vagy halállal,
Elaszol, elfonyadsz e helyen.
Te a lánczot vetted tőlem által,
Fürtödet meg én viszem velem.
Nézd meg jól: a hónak
Színiben vagy hónap,
S barna lészsz csak ismét oda len.

Halld, anyám, mit lányod végül kíván:
Máglya kell nekünk, kik szeretünk!
Bánatos kis házamat kinyitván,
Lángok által nyugtot adj nekünk!
Míg a szikra serczeg ,
Míg a hamu perzseg,
Régi isteninkhez sietünk.