Kolokán
| Kolokán szerző: Tompa Mihály |
Szép volt a kolokán terebély rózsája,
A nádas vidéke büszke volt reája;
Ha kinyílt fejét a hullámon ringatta:
A hideg habok is hevültek alatta.
Hogy a habkirály s a nádas-tündér neje
A víz tükrén által egymásba szerete:
A szárcsa lett köztök a szerelmi posta,
Az üzeneteket titkon vitte, hozta.
Azok közt, kik hozzá szépet tenni jártak,
Igy szólt a kolokán egyszer a szárcsának:
'Mennyit rimánkodtál, hogy adjak egy csókot...
Ha ujságot mondasz, most lesz benne módod.'
Aki a vizeknek mélységeit járja,
Megőrűle ennek a kéjelgő szárcsa;
Szólt megelőzőleg: »legyen kivánságod,
Ami tőlem telik, teljesülve látod!
Engedd hát szép virág! megcsókolni képed,
S én egy nagy titokba avatlak be téged...!«
S elmondja a madár a szép kolokánnak,
A két szerelmes közt a dolgok hogy állnak.
...»Akkor lassan feljő a habok királya
S a tündérasszony már a víz felett várja;
Felébredvén pedig a nádas tündére,
Akad szép nejének csak a hült helyére...«
Szép kolokán-virág, a felelet helyett
Megadta a csókot, s jóizűn nevetett, -
És mond, hogy elbukott a szárcsa a mélybe:
'No ez szép kis kaland, s még szebb lesz a vége!
Hogy a vízkirállyal megszökik asszonyom,
A férjének talán meg kéne mondanom...
Nem szenvedne annyit, bár nem lenne boldog,
De... szép mulatság lesz... igy hát még se szólok!'
Mit a szárcsa mondott, megtörtént csakugyan.
A szép tündérasszony örökre odavan!
Fájdalma iszonyú a nádas urának,
Kit a rét virági csüggedt fővel szánnak.
Hanem volt olyan is, ki rajta nevetett,
És mulatságosnak tartá az esetet;
Mivel most járt el a kolokán nyelve,
S a dologgal a tó, a rét el volt telve.
S mit a nádas ura tarta mély titokban,
- Hogy szivét gúny, szégyen ne vérezze jobban, -
A rut csacska virág mindazt elbeszéli:
Ez s ez a hölgy-rablás titka, körülményi.
Csak nagy későn jutott a tündér fülébe,
Hogy széltiben tudja titkát a tó népe;
És nem birt nyomára jönni, hogy ki által
Mulatja magát a közhir fájdalmával?
De a hűtlen hölgyet kétsége, bánata
Vizi liliommá midőn változtatta:
Melyek a csalásban részt vettek egyképen:
Szárcsa és Kolokán bünhödtek keményen.
Amannak, ki volt a bűnösök postája,
Sütteték nagy szégyen-bélyeg homlokára,
S mely nem akkor beszélt, mikor kellett volna,
Meglakolt érte a kolokán-rózsa.
Elveszett illata, elveszett virága,
Szine vagy setét-zöld, vagy halavány-sárga;
Mint a fürész éle, olyan lett levele
S nem szólhat, - mert magát hasgatja meg vele.
Szégyenében lakik a vizek fenekén,
Csak néha bukkan fel: virítás idején;
Megutált, megvetett. Fürész-nyelve pedig
Akképen élesűl, amikép vénhedik.