Klivényi barátomhoz
szerző: Vörösmarty Mihály
Meddig fogsz az igéret után hallgatni, barátom?
Meddig gyötröd még lelkemet annyi felől?
Zajgó pestieket kérdék aggódva; hazádat
Kérdém, s nem jöhetett még bizonyosra eszem.
Sőt hogy Bécsben vagy, már azt is kelle gyanítnom:
Pestről ily tévedt szó jöve rólad előbb.
A hír puszta szavát vizsgálni megúnta figyelmem,
És lelkem szomorún csüggede kéte miatt.
Ám mondád, hogy Pécsre sietsz; de utána igérted,
Hogy fogsz írni mihelyt pécsi helyedre jutandsz.
Jég- s hó-fürtökkel tájunkra borúlt az erős tél:
Bú vala folytában; bú vala lelkemen is.
Majd a gyenge tavasz hűs szellőn szálla le, s ezt is
Már rekedő hévvel váltani kezdi nyarunk.
S mégsem jő leveled: nem jő vele kedv, öröm onnan,
Hol tán most téged lelki nyugalmad ölel.
Végre tudom csakugyan, hol vagy: de ki tudja, miként vagy?
Ezt én csak tőled tudhatom, írd meg azért.
Vagy hát elfeledéd, mint részes lelkem ügyedben?
Mely igen óhajtlak, féltelek, elfeledéd?
Még ösmérsz-e, Klivényi, hogy így tudsz bánni szivemmel?
Hogy kétségekkel fojtod el érzetimet?
Ösmerj újra; keservidben keseredve veszek részt,
És az öröm nekem is, ami tenéked öröm.
Osztozom a vígban, szomorúban véled: imígy ez
Enyhűl, az gyarapúl, s kétszeresítve tied.
Vagy tán kérded még, ki vagyok? ki nyög ily szomorodva?
Puszta magányosság bús fia, én vagyok az.
Én kit társaitól különítvén félreszakasztott
A bölcs gondviselés, s tolnai földre vetett.
Itt mint élek most? oh tudják a kies erdők,
Tudja hegyed-völgyed, börzsönyi puszta vidék.
Gond töltvén fejemet gyakran visz tétova lábam,
Ez ligeten s erdőn hűsbe ragadva viszen,
Szédelg mindenüvé, éjszaknak, délnek egyenlőn;
Ellene a napnak, s tévedez a nap után.
Hajh! és nem hoz vissza nyugottan. Menni kívánnék,
Menni hová láb nem visz, s csak az elme segít.
Gyakran nézegetek dombomról csendes örömmel
A suhogó erdő fái s homálya fölött.
Messze kipillantok sík zöld térekre körűlem,
Míg látásom az ég végire jutva kivész.
S hajh! ott vész örömem: megürűlt keblembe unalmas
Munkák gondja rohan, s kedvemet űzi, öli.
Napjaim így múlnak, s nyomorúlt, hogy múlnak, örűlök;
Bár nincs mit várnom csalfa reményem után.
Csillog ez; int távollétében, s távozik ismét:
Ilyet szűl s temet el mindenik óra nekem.
Ám legyen úgy. A jó istennek gondja leszen ránk.
És Te - tovább már nem várhatok - írj, ha szeretsz.