Klasszikus Walpurgis-éj
Ez itt a második Fauszt szombatéje.
Halk, ütemes, zenélő szombatéj.
Előtted egy műkért — Lenôtre-féle -
merev, bohókás és kacér.
Köröndök; gyöngyöt síró méla kút-sor;
simára nyírt utak; bronz istenek;
szilvánok; itt-ott Vénusz szobra kuksol;
gyepágyak és hant-kerevet,
bús gesztenyefák; illatos virágok;
itt törpe iskolázott rózsafák;
háromszögekbe nyírdalt tiszafák ott.
A hold meg ontja sugarát.
Éjfél, az udvar parkján halkan éled
egy dal, süket, bús, álmatag dana:
oly édes, oly bús, oly fájdalmas ének,
mint Tannhäuser vadászdala.
A messze kürtök fátyolhangja dobban,
gyengéd-szelíden sír a borzalom
az összezengő részeg szólamokban;
s reá a rezgő talajon
fehér alakok vézna árnya szálldos,
rájuk esik a hold sugár-nyila
s a zöld homályban testük oly opálos.
— Raffet-től egy Watteau-fantázia! —
Átfogják egymást a fák zöldes árnyán,
ernyedt a testük, szemükön köd ül.
Évelgő, lomha tánc indul a márvány,
a bronzok, a bokrok körül.
— De kik e rémek, részeg költő szülte,
vagy szörnyű szenvedés koholta ki?
Kik e kísértetek a holdas űrbe,
tán a sírok halottai?
Ó, álmodó, ugye ezek a gondok,
mik véresen nyúltak szivedbe le?
És e sötét csapat, e furcsa-bomlott,
a holtak őrült serege? —
Mindegy! csak szállnak a vad látományok,
táncolva, búsan és féktelenül,
mint porszemek, a napsugárba szállók,
s egyszerre mind-mind szertezüll.
Sorban kialszik a kürtök zenéje,
mivel a szürke hajnal odaér,
s egy kert marad csupán — Lenôtre-féle —
merev, bohókás és kacér.