Kistrafikos, nagytrafikos
| Kistrafikos, nagytrafikos szerző: Krúdy Gyula |
- “Kedves úr”, nagyon szépen megkérem, hogy ne köszönjön nekem előre, mert engem köszö¬nésével megzavar a gondolataimban, eltereli a figyelmemet talán egy bizonyos momentumról, amely éppen akkor jutott eszembe. Szórakozott leszek, mert arcába kell pillantanom, hogy ki is lenne kegyed. Kedves úr, azonkívül testileg is bizonyos fáradtságot okoz nekem, mert sietnem kell, hogy utolérjem önt a köszönésben, mielőtt fejére tenné a kalapot. Mert higgye el, Kedves úr, hogy még sohase bántottam senkit annyira, hogy hozzá udvariatlan legyek. Ha én egyszer valakihez udvariatlan volnék, azt nagyon szeretném, vagy nagyon gyűlölném. Sajnos, még ilyen, Kedves úr, nem fordult elő a praxisomban - mondá Zárdai.
Holott Zárdainak, a környékbeli úriembernek, nem is volt semmiféle praxisa, mert örökségben néhány tanyához jutott, amely tanyáknak az a tulajdonságuk, hogy életük végéig ellátják tulajdonosukat. Diplomája volt háromféle is Zárdai barátunknak, mert nagyralátó anyja volt, aki egészen halála napjáig azt várta, hogy majd az utcán karonfogva végigsétálhat a fiával, és a polgárok, iparosok, boltosok kidugják valahonnan, valamerről a fejüket, és azt mondják:
- Itt megy az az anya, akinek a fia három diplomát szerzett.
A sétára azonban sohasem került a sor, mert Zárdai eltölté az időt a diplomák megszerzésével. Tanult gazda lett Debrecenben, orvos Pesten, mérnök valamely németországi városban, amelynek igazi nevét talán senki se tudta, csak ő. Mire a három diplomával elkészült Zárdai: a nagyralátó anya meghalt egy mérges pióca csípésétől, amely piócázást minden esztendőben, az első fűtéstől számított második héten elvégzett. Hogyan került e jólelkű, tiszta életű öregasszony testére mérges pióca? Bizonyára nem kerül soha, ha az öreg patikus még él vala, aki borközi állapotban is tudta, hogy kinek miféle orvosság dukál messzi vidéken. Zárdai teveszőr sapkában, flanellingben, dupla talpú cipőben került haza, és darab ideig csak arról volt nevezetes, hogy járás közben, akárhol a városban, a földbe szúrta a botját, kinyitott egy kis széket, amely a bot fogantyújára volt alkalmazva, keresztbe tett lábakkal leült, és meg¬pihent olyankor is, amikor az adóhivatalban lett volna dolga. Persze, ez nem történhetett meg minden feltűnőség nélkül, mert az emberek az ilyesmit hamar észreveszik, mindazonáltal Zárdai komolysága és hét tanyája visszafojtotta a nevetést az üldögélő úriember körül.
Voltaképpen más nevezetes dolgot jó darab ideig nem is követett el Zárdai, mint csak annyit, hogy az utcán a botjára leült. Vajon tett-e ilyenkor hasznos megfigyeléseket, mint a nagy utazók szokták, akik azért kukkantanak be mindenféle padlás- és pinceablakokon, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek? Észrevette-e a város két nevezetes hölgyét, akik boltot tartottak egymással szemközt a piacon? Akik nélkül tán el sem volt képzelhető a helybeli élet?
Zárdai nyurga, sovány, bőgőhúr erezetű, kéményseprőlábú, agyagszínű bajuszú (mintha homokkal kente volna a bajszát) úriember olyan egykedvűen ült a piactér két szemközt levő boltja között, mintha még csak a katolikus torony jól járó óráját sem látná, pedig azt mindenki megnézte, aki erre járt.
Nem árulta el, hogy látja például a fekete hajú Sternnét, akinek kellő körüludvarlása végett először és utoljára látogatták a helybeli urak, gavallérok, bőrükben nem férő úrfiak a Nemesi Casino könyvtárát. A takarékpénztári könyvelő, aki itt a könyvtárosi tisztet töltötte be: az agglegények csúfondárosságával nevetett, amikor egyik-másik kifésült szakállú, pomádézott bajszú úriember (mondjuk, az öreg Csengi, akinek hat gyereke volt otthon), alkonyi időben a könyvtárba lopózkodott.
- Talán valami gazdasági könyvet keres a tekintetes úr? - csúfolódott a vörös hajú könyvelő, aki minden takarékpénztárban a legutálatosabb ember, mert csak a kontókat írja.
- A gazdasági dolgok a kisujjamban vannak - felelt az alkonyi könyvtárlátogató. - Valamely verseskönyvet keresek, amelyből a kis onokámnak kiírhatnék néhány verset.
Az utálatos könyvtáros magában kuncogott, és valami szerelmi dalgyűjteményt nyomott a látogató kezébe. Jól tudta ő, hogy mire kellenek a versek! Szivarválogatás közben a szép Sternnének kell azokat mondogatni, hogy ettől az asszonytól, akinek szeme, arca, ruhája olyan cifra volt, mint tengeren túli szivarskatulyái, bizonyos mosolygást lehessen kiérdemelni.
Sternné nagytrafikját csak az úgynevezett előkelő úriemberek látogatták, akiknek gusztusuk és pénzük volt a trafik különlegességeire. Azt lehetne mondani, hogy a helybeli mágnások járták meg a három lépcsőt, amely ehhez az ördöngösen cifra asszonyhoz vezetett - még sárga-fekete szoknyákat is mert viselni, pedig meglehetősen erős függetlenségi párt volt a városban. A cigányos kötényei miatt pedig nyugtalankodni volt szokás még a legrendesebben előkészített ebéd utáni álmokban is - amikor a hűvös bőrkanapén anélkül nyújtózott el az úriember, hogy az álombontó feketekávét felhörpintette volna.
Zárdai az agyagszínű bajusza alatt csupán csendesen káromkodott, amikor a 48/49-es honvédek elnökét látta kifordulni Sternné boltjából, és az utcán viharosan, fuldokolva kezdett köhögni az öregember, miután odabent a boltban ezt nem merészelte tenni.
Minek szivarzik már az ilyen vén fickó? - kérdezte magában Zárdai.
Székét megfordította, és a Fánnika szivarosboltját kezdte nézni.
Fánnika csak kicsinyben árulta a trafikot, ámde ez a körülmény nem ártott boltja forgalmának. Zárdai és talán mások véleménye szerint is az volna most a helyes szembeállítás, ha Fánnika valamely galambszelíd, havasodó háztetejű, őszi szél által tisztára söpört, idejét múlt kis¬asszonyként ütötte volna fel sátrát szemközt a cifrálkodó Sternnével. Holott Fánnika minden tekintetben lepipálta volna Sternnét, ha a trafikosnék pipáznának. Fánnika megtermett, dalmos, a férfitekintetből dugóhúzót csináló teremtés volt, akinek a pihegése, a sóhajtása, a morfondírozása kihallatszott az utcára, hogy a hetivásáros szekerek lassítani kezdtek a bolt előtt. Talán mondani akar valamit a kisasszonyka? - gondolta magában az a vén falusi kántor is, akinek csizmaszára még régen kétfelé tágult a sok állva éneklésben, a különböző sírvermek mellett. Talán friss Sultán cigarettái, Jenigéi, Londresz szivarjai érkeztek Fánnikának - gon¬dolta magában az egyszerűbb gavallér, aki a boltocskából Fánnika madárcsicsergését hallotta.
Fánnika boltja felelt meg az úgynevezett polgári kaszinónak, amelyet akkoriban kezdtek minden városban alapítgatni, miután az önkéntes tűzoltóságot már megalakították. A mágnás¬világ csak járjon Sternné fekete szivarjai és tengeren túli dohányai vásárlására, majd megadja az árát, mert az erős dohányzásnak, a bajuszfestő nikotinnak, a tömjénnél is sűrűbb füstnek: majd megjönnek a következményei. Mit bánja azt Sternné, ha vendégei a másvilágra hurcolkodnak, huncut mindig akad, aki szivarválogatás ürügye alatt elmondogatja azokat a szavakat, amelyeket egyébként már senkinek se merne elmondani. - De Fánnika vigyázott a vendégei egészségére. A polgári osztálynak soká kell élni, amíg annyi vagyont kuporgathat össze, amely vagyonnak a tudatában nyugodtan várhatja az utolsó órát. Mértékletesen kell dohányozni a polgárnak, hogy az asszony férje étvágytalansága miatt ne szidja Fánnikát, és még a legöregebbnek szájából se ragadják ki a harsányan köhögtető pipaszárat. Fánnika tehát mindig hangsúlyozta, hogy az ő trafikjának vevői hosszú életre számíthatnak, mert ő éppen csak a burnótból tartja a legerősebb fajtát, amely arra jó, hogy a haldoklót darab ideig vissza¬rángassa erre a világra.
Kár, hogy Fánnika külsejében nem követte erkölcsi elveit. Szűk, piros ruhái mindjárt meg¬reped¬tek, ha csak egy hevesebb mozdulatot tett. Hímzett blúzai a mézeskalácshoz voltak hasonla¬tosak. Haját mindennap fodorintotta, mint a zongoratanárnők. Olyan rövid, testhezálló kabá¬tocskákban ment az utcán, mint a postáskisasszonyok, akik vidéken a hivatali blúzukat hordják.
- Kár - mond Zárdai, aki magányos ember létére csak ezt a két nőt ismerte a városból -, csak a bikficeknek tetszik, ha a nők a megpattanásig fűzik magukat.
*
Zárdai, bár idevalósi ember volt: a diplomája megszerzése körül annyi esztendőt töltött távol a várostól, hogy jóformán idegen embernek érezte magát. Ha megfordult volna a barátságos korcsmákban, például a Rigóban, ahová azok az öregurak jártak, akik már nem tudtak egyebet mondani a nőkről, mint rosszat, ha letelepedik vala a Casino könyvtárába, ahol az öregedő uracskák a verseket írogatták ki Sternnéhez, ha betekint a polgári házak belsejébe, ahol az asszonyok nemegyszer ragadtak seprőt Fánnika “büdös dohányai” miatt, amelyekkel férjük a lakásukat telifüstöli: akkor bizonyára még egyebet is csinált volna, mint naphosszant a kistrafik és a nagytrafik között ül a kezében hordott széken. Ráeszmél vala, hogy ezen hölgyek boltjaiba csak szivarvásárlás céljából szokás betérni, kedveskedéseiket átvenni, a Porto¬rikók¬kal és a Havannákkal együtt, mégpedig többnyire délelőtt, mikor a rendes ember ellátja magát az egész napra való szivarporcióval. A dohánytárcák nagy gondossággal megtömetnek, sor¬rend¬ben következnek a délelőtti cigaretták, az ebéd utáni szivarok, az esti pipadohányok, mintha valamely titkos jelekkel meg volnának számozva következésük sorrendjében. Egy igazi dohányos ember sohase venne más időben szájába leharapás végett egy olyan szivart, amely ebéd utánra van félretéve. És csak a lumpok vesznek cigarettát máskor is, mint délelőtti időben.
De Zárdai a diplomái miatt mindezt nem tudhatta, mert ő maga nem volt dohányos.
Csak üldögélt tehát tovább, és elnézegette a helybeli úriembereket, hogyan tartanak a trafikból a sörház felé. Sternné vevői a sörház fehér terítékes részében telepedtek meg, és a söröskorsók mellett politikáról beszélgettek. Csak néha vetettek egy-egy pillantást az új fajtájú szivarra, amellyel Sternné aznap meglepte őket. Nem drágállották, nem dicsérték a szivart, mágnásos közönbbel néztek füstjébe, mintha mindig ezt szívták volna.
Fánnika vevői azonban a sörház ama része felé igyekeztek, ahol pirossal és kékkel volt megterítve az asztal minden hetivásár után. Itt körülbelül mindenkinek megvolt a maga helye, amelyhez piros szívvel és fekete makkal díszített gyufatartó járult. A Fánnika cigarettái már nem füstölögtek el minden megjegyzés nélkül. A Sultánok, a Jenigék, a Hölgyek azonban meg lettek az ujjak között forgatva, mielőtt a tűzáldozatnak átadattak volna. Csendes vitatkozás kerekedett arról, hogy a fiumei vagy a temesvári gyártmány sikerült-e inkább ezen a héten. Sőt akadtak Fánnika vevői között olyanok is, akik a Dráma cigarettát nem adták volna oda Sternné legfinomabb papírtekercséért sem.
- Bolond az állam, hogy ilyen olcsó pénzen méri a legfinomabb cigarettáit - mondogatták a Dráma kedvelői.
És az olcsó, jó cigaretta mellett előparancsolták söröspoharaikat, amelyből névre szóló volt mindenkinek: és csakhamar vidám kedv kerekedett, tréfák, kacajok repültek, hangos hahoták kerekedtek, és Zárdai, aki távolról nézte a jelenetet, összehasonlítá magában a fehér asztalnál unatkozó társaságot Fánnika vevőivel. És hosszas megfigyelés után elhatározta, hogy Fánnikánál tanul meg dohányozni, mert ezt a tudományt kezdte elengedhetetlennek tartani a három diploma mellett.
*
Megtanult-e Zárdai dohányozni Fánnikától?
A hagyomány szerint: nem, mert a különc uraság a piactéren, ahol turistaszékén elhelyezkedett: Fánnika dohányától olyan beteg lett, hogy szénásszekéren kellett házához szállítani. Napokig nyomta az ágyat, és Fánnikát végleg kiirtotta szívéből.
Az öregedő agglegény, midőn ismét visszatért a piactérre, hogy a mindennapi élet örömeiben részt vegyen: most már özvegy Sternné boltjához húzódott közelebb. Nem ment olyan gyorsan a három lépcső megmászása, amely három lépcső a cifra asszony boltjába vezetett, de végül mégiscsak odabent volt a trafikban Zárdai, a háromdiplomás úriember.
- Valami nagyon finom szívnivalón szeretném megtanulni a dohányzást - kezdte a maga félszeg modorában a héttanyás gazda. És nem mert Sternné lángoló szemébe pillantani.
- Ma kaptam valamely nagyszerű Havanna szivarokat - felelé az asszony, és tűzzel szolgált Zárdainak.
Zárdai kiült szokott helyére, a piacra, de egyszer csak azt hallja, hogy nagy lárma kerekedik körülötte, az emberek összefutamodnak, kiáltozás, sikoltozás keletkezik, a közeli laktanyából kirobognak a tűzoltók.
- A bolond Zárdai most már a nagytrafikosnéba szeretett bele - kiáltozta egy szájas asszony¬ság.
Zárdai most már orvosok kezébe került, akik talán végül ki is gyógyították oktalan szerelméből.