Kiskerekes, Nagykerekes
szerző: Gárdonyi Géza
? Van-e ember, aki elolvas ilyen című könyvet: A magyarországi tavak halainak természetes tápláléka.
Magam se tudom hogyan történt, de én elolvastam. Pedighát Pesten laktam akkor és éppenséggel nem érdeklődtem a halak gyomra iránt. A könyv is úgy került hozzám, hogy egy professzornak az özvegye sírta rám másefféle tudós könyvekkel együtt. Vagy tíz kilónyi tudománynyal gazdagodott ekkép a könyvtáram.
Akkoriban ismertem meg a tudósoknak azt a furfangját, hogy a tudományos mondanivalójukat különféle gubanc-mondatokba rejtik. Tán hogy más ne értse. A papok is diákul beszélnek egymással a kocsisuk előtt.
Ők ugyan hát magyarul beszélnek, de valami olyan magyar nyelven, amelyet először hallva, aggodalom száll meg bennünket, hogy a babiloni zavarodás megismétlődik.
Mondjuk például ezt a közönségesen írott mondatot:
Likas az istálóm teteje:
kilopták a lovat belőle.
Ha ezt tudós írja le, a tudósok nyelvén így írja:
A gazdasági állat-lakosztály felrészének egy ponton való eddigelé méretlen folytonossági hiánya következtében egy a quadruped osztályba tartozó állítólag equus caballus vulgarisnak mint magántulajdonnak egyelőre ismeretlen tényező általi illetéktelen eltulajdonosítása történt.
Másik furfang meg az, hogy olyan címet írnak a könyvükre, aminőtől előre elveszti a tudományos étvágyát az is, aki érdeklődött volna az iránt, ami a könyvben van.
Láttam például egy könyvet, - ha jól emlékszem: gazdasági akadémiákon tanítják, amelyen ez a cím ásított a szemembe: Az anyag mint olyan.
Ki vesz ilyen könyvet a kezébe?
Hát csak azért is!
Fogtam, beleforgattam: lássuk hát mi az az anyag mint olyan? és mi lehet az az anyag mint ilyen? Éshát egyáltalán: mi az az anyag? Én legalább még anyagot sohse láttam. Se anyagot, se apagot. Nohát majd megmondja ez a könyv mingyárt, hogy mi az?
Olvasom.
Bámulva értem, hogy az anyag: föld. A földről beszél az a könyvíró tudós, hogy hogyan ismerheti meg a gazda? Mért nem írta hát címül: A föld ismerete? - nem tudom. És nem is merném megkérdezni tőle, mert talán nevetve kérdezném.
Éshát íme itt ez a testes könyv is: a címe könnyebb szóval az, hogy:
Mit esznek a halak?
A könyv azonban igazában arról szól, hogy miféle állatkák élnek a tavainkban? Álmélkodásba ejtő gyönyörű munka!
A mi tudósunk (Daday Jenő) mesébe illő szorgalommal járta be Magyarország minden tavát és tavacskáját. Kikotorászta-kibogarászta fenékig valamennyit. S mikor már elérte a tófeneket, akkor a mikroszkop segítségével még mélyebbre szállt: le a nekünk láthatatlan világba! Ezernyi-ezer apró teremtést figyelt meg és rajzolt le tűhegynyi pontossággal. Mintha valaki úgy rajzolna le macskát, hogy a bajusza egyik szálának a töröttségét is gondosan megrajzolná.
Összesen negyvennégy tavat vizsgált így meg szinttál fenékig. De hogyan, hogy az egri Melegvizet mégis elkerülte!?
Érdekes lehet pedig ennek is az állatanépe! A tó alja tele van vízi növénynyel, a vize meg télen nyáron egyaránt meleg. A forrása olyan bő, hogy az elcsurgó víz malmot is hajt. Soha nem vizsgálta a benne lakó apró életet senki!
Pedig, hogy egyebet ne mondjak: ez a víz megcáfolja azt a tudományos állítást, hogy a hüllőknek télen aludniok kell, s hogy törvény ez, természeti törvény.
No a Melegvíz békái lekuruttyolják ezt a törvényt! Vígan kuruttyolnak télen által is!
Ahogy elsétálok a Melegvíz mellett, eszembe jut Dadaynak a könyve: lenyulok a botommal a víz fenekére. Belekotrok. A bot végén egy csipetnyi zöld maszat marad. Teszem papirosba. Hozom haza.
Itthon mingyárt kicsöppentek a maszat levéből egy gombostű-fejnyi cseppet: illesztem a magam kis mikroszkópja alá.
Nézem először ötvenszeres nagyítással:
...mintha valami mohaszín bozótot látnék...
Valami apró jószág ugyancsak rángatódzik a bozótban.
No mi ez?
Mi történik itten?
Erősebb nagyítást fordítok rá: az ötszázszoros üveget:
... A bokor erdővé válik. A zöldszinü tekervényes fák, átlátszók. Fényes égben smaragd erdő! Benne szárnyatlanul röpködő lencseforma csaknem üvegszín állatkák. Lábuk nincsen. Az erdő egyik fáján egy szürkeszínű, de szintén átlátszó testű cserebogár forma állat. Lába ennek sincsen. Azaz hogy mégis van: most látom, hogy van lába, de csak egy. Olyan lába van, mint a talpas lámpásnak. Csak egy! Azzal az egy lábával erősen megmarkolódzik egy vastag faágban, s veszett dühösen forgat a fején valami nagy kereket.
Mi fene szörnyeteg ez?!
A kerék olyan igazi kerék, hogy időnkint mikor meglassul, látni lehet a küllőit is. De mégiscsak egy az állattal.
Mi a manót dolgozik vele olyan hevesen? Látom már: a víz apró vadait sodorja bele a kerékkel a torkába.
A fején a kerék. A kerék közepe a szája. A víz gyors örvényléssel rohan a kerékbe s kitör ismét az állat oldalán. Hanem ami a vízzel is bement, az benmarad.
S ekközben látom, hogy a szíve sebesebben ver. Talán százszor olyan sebesen ver, mint a mienk. Úgy mozog benne, mint a zsebórában a petyegő. De még annál is sebesebben.
Látom, hogy csúszik le a besodort apró állat darabokra rágottan immár a kis fenevadnak a gyomrába. S látom, hogy két kis vörös szeme mint mered tigrisi vadsággal tovább is a körülötte lebegő állatkákra.
Jaj annak, amelyik a sodrába kerül!
Dehát mennyit akar még enni! Látszik rajta, hogy sokat.
Időnként, mikor már minutákig hiába dolgozott, összekapja kerekét és visszarándul. Úgy húzódik össze, mint a csiga. De egy szempillantás gyorsaságával. Aztán egy gólyalépetnyi kis időre rá megint kilövekedik egyenesre. A kereke ismét megindul, mintha valaki egy kifordult kofaesernyőt forgatna kerekesen a feje fölött.
Micsoda különös állatot találtam én!
Nézem Dadaynak a könyvét. Bizonyosra fogom, hogy nincs benne. Szinte félrecsapom a kalapomat, hogy a Természettudományi Társaság hogyan irigykedik majd reám!
Hej, de borzasztó lelkiismeretes nép a tudós! - A könyv csakhamar elém tárja, hogy egy rotátor nevű állattal ismerkedtem meg. És hát a tudós nem is csak ezt az egyet ismeri, hanem még valami négyszáz különféle fajt ebből az egy állatból! Le is írja minden porcikájukat az utolsó kis szemölcsükig.
A fölfedezés dicsősége bizony elputtyadt!
Node legalább megismerkedtem egy különös állattal. Mi szegény hétköznapi emberek matuzsálemi életet élhetünk el annélkül, hogy csak egy rotátorral is találkoznánk. A pocsolyát meg lábbal erkölcscsel kerüljük, - amennyire csak lehet.
Olvasom a könyvet, - érthetően van megírva, - meg is magyarázza mingyárt, hogy amit én szabályos keréknek láttam, az valami kör-alaku rojt. Tudományos szóval csillangó. (Hogy miért éppen csillangó és nem inkább sallangó? - nem tudom. Csillogni éppenséggel nem csillog.) Hát nem kerék, csak keréknek látszik, mint mikor az iskolásgyerek madzagra kötött léniát forgat a feje fölött. Csak éppenhogy ez sok léniát forgat.
És ezek a kerekes állatok is nők és férfiak! Tehát itt is van szerelem, a vízcseppben!
No erre már kiesik a kezemből a könyv. Olyanfélét érzek, amilyen érzése Klimiusz Miklósnak lehetett, mikor lehullott egy mérföldekre terjedő lyukon át egy ismeretlen világnak az ismeretlen népe közé.
Megint csak a mikroszkópra hajlok: nézem az érdekes ismeretlent: a kerekfejű szörnyeteget.
Ez hát rettenetes ur a maga birodalmában!
A kis lencsealakú fényes apró nép riadtan fickándozik el mellette, s össze-összegyűlik távolabb csapatosan egy-egy kis tisztáson, ahol már nincsen veszedelem.
Szeretném megolvasni: hányan vannak? Nem lehet.
Sokan vannak, kavarognak, mint a rajzó méhek.
És ez a sok állat, sok élet, mind egy mákszemnyi kis szétnyomott vízcseppben mozog. A két finomka üveglap, amely közé a vízcseppet tettem, olyan szorosan tapad egymásra, hogy nincs az a vékony női hajszál, amely odaférne, s lám ezeknek az állatoknak az mégis akkora hely, hogy egymás körül kanyarognak, szökdelnek, szállongnak, láthatóképpen vidáman. Oldalt pedig a zöld erdőben hajton-hajtja, forgatja a kerekét a náluknál huszszorta nagyobb rotifer, a vízcsepp sárkányai - sodorja a vizet ádáz étvágygyal a gyomrába.
Micsoda élet van itt! Micsoda ádáz küzdelem itt is a mindennapi kenyérért. De vigadás is közben-közben. Munka és játék, gond és öröm, üldözés, menekülés, mindenféle külön személyi érdekek, egy akkora világban, mint ennek az i betűnek a pontja! S amoda-tovább meg csakebben a pontocskányi tóban a lencseforma kis fürge amébák társas mulatsága: enyelgő játszadozása. Pedighát ez csak egy kis erdőmellék. Egy kis tájkép egy sokkalta nagyobb világrészből, mint amekkorát mink napkelettől napnyugtáig, s a zenittől a nadírig mérünk a mérnöki szerszámainkkal és csillagászati messzelátónkkal. Merthiszen ha egy mákszemnyi vízcseppben ennyi az élet, mennyi akkor a tóban?
Nézem őket:
Vajjon van-e ezeknek a teremtéseknek valami értelmök?
Magukról csak tudnak talán valamit? A rotátor bizonyosan tudja, hogy miért forgatja a kerekét? hiszen amint Daday mondja: agyaveleje is van. S a kis fényes amébák is bizonyára nem véletlenül iramodnak nagy rettenettel előle! S mily biztonságban érzik magukat amottan távolabb? Hogy játszanak! Ahogy meg-megállnak egy-egy kis tisztáson, néha huszonöt-harminc is ott lebeg egymás körül, mint az iskolás leánykák mikor társas játékra csoportosulnak a majálison. Ezek is. Lám az egyik megiramodik, s egyszerre belevegyül valamennyi a játékba: csoportosan keringélnek, szállongnak, mint a fecskék. Olykor kettő egymást kiválasztva kergetődzik.
Miért kergetődznek? Jó kedvük van?
Hogyan lehet jókedv értelem nélkül? Hiszen a kedv lelki valami. A jókedv lelki csiklandozottság.
Ekközben a kerekes óriás szorgalmasgyorsan dolgozik tovább.
Szeretném tudni: úr-e vagy asszonyság? Ifju-e, vagy öreg? De ha férfiak és nők ők is, mint mink, közeledhetnek-e egymáshoz gondolat nélkül, és akarat nélkül?
Hogyan értik meg egymást? Hogyan beszélnek egymással? A szemekkel? mint az eb? A mozdulataikkal? mint a hangya? A szájukkal? mint az ember?
Udvarol-e a legény a lánynak? Illeg-e a nő a férfi előtt?
És hát sebesebben dobog-e olyankor nekik is a szivök?
És ha tán gondolkodnak is olykor, mit gondolnak vajjon a világról?
Bizonyára azt gondolják, hogy az egri Melegviz a világ!
És talán mondják is maguk között:
- Ez a végtelenség.
Mit tud ez a rotika, ez a Kerekes István vagy Kerekes Sári arról, hogy ő most mikroszkop alatt van? Ha tudná, bizonyára nem izzadna a munkában, hanem rémülettől dermedten várná azt a negyedórát, amelyben a levegő elfogy, a víz kiszárad, s következik a halál.
Nem, nem sejt ez a világa végéről semmit. Neki még most végtelen a világ. Vígan forgatja benne a kerekét:
- Úgy élek, ahogy akarok!
Ő nem lát engem. Nem tud arról, hogy én is vagyok. Ha látna se láthatna. Olyan tömérdek az ő kicsiségéhez képest az én nagyságom, hogy nem bírná fölfogni a tekintetével. Mint ahogy a Csimborasszó tövében a fű bogárkája nem látja a hegyet.
Ha valaki azt mondaná neki:
- Hallod-e atyafi, nem vagy ám te olyan nagy és hatalmas legény, mint képzeled. Vannak olyan létezők is, akik nem vízben élnek, és oly nagyok hozzád képest, hogy még messzelátóval se tudnál rajtok-végiglátni! Nem is rajtok, csak a szemük egy pillaszálán.
A kis szörnyeteg elmosolyodna ezen, s talán így felelne:
- Bizony jó kedved van édes atyámfia!?
? De hátha ez a féreg is tud elmélkedni?
S hátha látott egyszer egy Kiskerekes valami csíkbogarat s elbeszélte a többinek? Bizonyára azt mondták rá:
- Van tehát egy nálunknál felsőbb lény. Egy végtelen nagy Erő. Mindenható. Bölcs. Örök.
S ki hiszi, ki nem hiszi ezt az ő pici világukban.
S hátha mi Nagykerekesek is így vagyunk a mi kis elménk értelmének isten-fogalmával: Bojtár, juhász, ispán, kasznár... király, császár s még azonfölül Isten, aki fölött talán megint van egy sorrend?!
Én azt mondom nincs.
S a Kiskerekes helyeslően bólint a fejével, mintha ő is így gondolná.
Mikor a csillagokat nézem, szédülök a végtelenségnek azon a kis részén, amely a fejem fölött tündököl.
- Mekkora keze van az Istennek! Mekkora keze van, hogy ekkora golyókat hömpölyget a végtelenségben!
Most hogy ezeket a kis férgeket nézem, egy másik végtelenségnek a látható részén szédülök:
- Mekkora keze van az Istennek? Mekkora az a kéz, amelyik ilyen apróságokat tudott alkotni? Hogy ezekbe az icike-picike teremtésekbe szívet tudott kötni, s a szívbe még belől is csatornákat, idegeket, mozgató izmokat, vezetéket az agyvelőtől végig a testen meg vissza. A kerekező szerszámot! Az akaratot, amely azt a szerszámot meg-megindítja, hajtja, megállítja!
Éshát mi a világ?
Én mosolygom ezt a kis vízcsepp-országot, hogy népet látok benne, amely bizonyára így érez:
- Ez a világ és ezenkívül nincs semmi!
Hát ez a mi emberi világunk? Melyik bölcs, melyik tudós pecsétje bizonyíthatja bizonyosnak nekem, hogy ez az emberi világ is, - Földjével, Napjával, Holdjával, csillagaival, - nem olyan vízcsepp a mindenségben, mint im ez itt a mikroszkopom alatt?
Én azt gondolom, hogy az én fajtám az úr a leghatalmasabb, legtökéletesebb a teremtésben.
De hátha ezek a Kiskerekesék is azt gondolják?
Ők a maguk vízcseppjén túl nem ismernek más világot.
Én sem ismerek a magam csillagán tul.
Az ő világuk: vízcsepp a tóból.
Az én világom: tűzcsepp a Napból. Kihűlt tűzcsepp amelynek a neve: Föld. És csak annyi tudok, hogy ez mind egy főcsillag körül kereng.
De mi van túlnan azon a főcsillagon? Kiskerekes vállat von:
- Mi van az én világomon túl? Semmi. Hát mink Nagykerekesek nem azt mondjuk-e:
- A mi világunkon túl űr van. Vagyis: semmi.
Nemrégiben, alakult meg Budapesten a pozitivisták társasága, amely ezt írta a terme falára:
Csak az a bizonyos amit látok.
A rotifernek nincs igaza?
De hátha Comtenak sincs igaza?
Hátha mink, - emberi arcú rotátorok és amébák, - mink is egy felső látásnak olyan vizsgálata alatt vagyunk, mint az én látásom alatt Kiskerekes Pesta, s a körülötte nyüzsgő mégapróbb népség.
Aki elhintette az élet magvát a végtelenség nagy barázdáiba és a vízcsepp mérhetetlen piciny tereibe, tudja: mit miért cselekedett. Ővele szemben a mi pozitív szemüvegünk bizony csak annyicska mint a rotifer pozitív nyugalma énvelem szemben.
Én csak lefelé látok. Fölfelé az óriás földgolyók, napok és holdak miriádjai nekem csak égi fehér szikrák: csillagok. A csillagokon túl már nem bírja a szemem ereje teleszkoppal se. De a nekem látható csillagok völgyeibe, rónáiba, hegyeibe se vizsgálódhatok bele. Lehet, hogy Kiskerekes is lát lefelé épp így, épp efféle különös parányi életeket, mint ahogy én látok, s magát és világát épp úgy óriásnak tudja, mint én. De már azt se én nem tudom, se ő, hogy hol a végső határ? Hol a határ az életek kicsinységeiben, s hol a másik határ az életek nagyságaiban? Hol végződik a valami? s hol kezdődik a semmi?
Éshát hogyan kelt elő ez a napfényes, csillagfényes végestelen-végtelen csupa-élet sokvilág-valami abból a mégvégestelen-végtelenebb holt, hideg, vakfekete semmiből.
? Ki tudhatta bele építeni abba a partatlan, széletlen, határtalan, feneketlen semmibe, fundamentum nélkül is ezt a hangtalanul járó fényes nagy örök-mozgót, amelynek a neve: Mindenség.
? És ki tudta beleszerkeszteni ebbe az emberi mellbe és ebbe a mikroszkop alatt látható parányi mellbe azt a kis magától-mozgót, amelynek a neve... szintén lehetne: Mindenség.
Dehát ocsudjunk fel a kábulatból:
A magyarországi halak természetes táplálékát vizsgálom én most, nem a végtelenbe tett mindenséget.
A halak tehát ezeket az apróságokat eszik: az amébákat, rotátorokat, heliozonokat, turbelláriákat, annulátákat, tardigradákat, akarinákat, s más mindenféle vízi elevent.
Hálaistennek, hogy mink már emberek vagyunk, minket már nem esz meg senki!
- Ezt a cikkemet s ezt a hálistenkedést, hogy "mink már emberek vagyunk", sok évvel előtte írtam a háborúnak és ántánt békének.