Kishez
szerző: Berzsenyi Dániel
Nézd: az igaz virtus feláldozza magát,
S nem kéri senkitől érdeme jutalmát,
Mert azt magában érzi.
A bajnok mosolygva rohan a halálnak;
Hogy vére gyümölcsöt teremjen honjának,
Éltét örömmel végzi.
A bölcs kebeléből szívét kiszakasztja,
Néma falak között hervad arculatja,
Fejét mély gond epeszti;
Álmatlan szemei mécsekkel virradnak;
Kizárja örömit a ragyogó napnak:
Az áldást úgy terjeszti.
Barátom! érzed-é? Képed festegetem,
De el nem érheti eléggé ecsetem
Az eredeti szépet.
Bölcselkedő Múzsád, socratesi lelked
Mennyei kincseit rózsák közé rejted,
Hogy megfoghasd a szívet.
Te Schiller mélységét, Matthisson himzését
S a tiburi Phoenix magas ömledését
Egy alakban mutatod.
Bájos színnel fested az erkölcs szépségét,
Az álorcás bűnnek felfeded rút képét,
S tőreit elszaggatod.
Az észt az érzéshez remeken csatolod;
A csapongó elmét szeliden oktatod,
Mint fellengjen az égen.
Nagy érdem: de bérét e föld meg nem adja,
Csillagkoronáját csak ott fenn várhatja
Mnemosyne keblében.