Kisfaludy Sándor emlékére
szerző: Tompa Mihály
Mért könyesek szemeid, bús vándor, e síri határon?
Néma homályával kit föd előtted e hant?
Kisfaludyt siratod? ne sirasd - nem tünt le örökre,
Keble' barátaihoz szelleme égbe repült.
Megdallotta a lányt, lányának rózsaszerelmét,
Érte dicső koszorút nyert vala: földi babért.
Zenge a lant, hurján buzdító hangok ömöltek,
S a nemzet fásult keble dobogni tanult.
Égbe hatott a dal, meghallá párducos Árpád,
És a szelíd István, - s szívök örömre hevült
Éneke megtetszett, - a szentek mennybe ohajták,
Hogy rátüzhetnék a nemes, égi babért.
Most, akiért lángolt, mellette van ifju szerelme,
Líza, - szelíd ajkán szűz mosoly éde fakad.
S míg áldást könyörög kedves vérére egekben,
Tiszta erényét nem zárja e síri halom.
Fölzeneg a szerelem dala, s a honi szózat a sírban,
És a honnemtő őrködik álma fölött.