Kis polémia
szerző: Arany János
Barsi József úr, levélben, melyet a KRITIKAI LAPOK 7-ik száma közöl, dolog iránt kér felvilágosítást ama lapok szerkesztőjétől. A tényállás ez: A Sz. FIGYELŐ, hirdetésben, mely „Új könyvei” közt olvasható, Barsi úr könyve czímén kevés javítást akara tenni; e helyett: „A mezei gazdaság jelen állapota. Kifejtve beszédben, melyet.... mondott Liebig” — így változtatván: „A mezei gazdaság jelen állapota. Kifejtve (egy) beszédben, melyet.... mondott Liebig. „ — Barsi úr, ki, mint mondja, örömest tanulja a magyar nyelvet (jól is teszi}, szeretett volna a FIGYELŐ-tűl is tanulni, és ha ez a fölösleges egy-ek pusztítására adna újjmutatást, abban követné is; de mivel az eset épen ellenkező, apellál a KRITIKAI LAPOK-hoz, döntsék el e kérdést. A Kr. L. tisztelt szerkesztője, a helyett, hogy saját nyelvérzékére hivatkoznék, előkeresi azonnal birodalma codexeit, az írott nyelvtanokat s „azokra támaszkodván kijelenti, hogy ez esetben Barsi úrnak van igaza, s a FIGYELŐ annál inkább hibázott, minthogy, először, hibát látott, a hol az nem volt, s másodszor, ezt javítani akarván, új hibát követett el, (harmadszor — ezt mi teszszük hozzá — ki is nyomatta; nemde?) — Ily lesújtó ítélet ellenében, szegény lap, mint a FIGYELŐ, mit tegyen? Hisz, Riedl úr szavai szerint, „ha csak egy magyar nyelvtant is olvasott volna (olvasott volna is), tudná, hogy az egy számnévnek határozatlan névelői használata majd mindig germanismus.” A FIGYELŐ tehát hiába igyekeznék most már kipótolni mulasztását, hiába akarna nyakra-főre megismerkedni Fogarassy „Művelt magyar Nyelvtanával,” Ballagi „Grammatik”-jával és a tudós társasági „Szókötéssel,” melyekre a Kr. L. szerkesztője hivatkozik; az ő bűne bizonyosan ott lenne a „majd mindig”-ben, ha talán a Barsi úr könyvczíme nem is. Csak azt nem érti a FIGYELŐ, hogy t. collegája, ki más alkalommal oly hangosan szokott panaszkodni valamirevaló magyar nyelvtan nemléte felől, hogy tekintheti a meglevőket oly biztos cynosurának, melyen kívül már semmi sincs a nyelvben, vagy oly tekintélynek, mely után elmondhassa, hogy az egy számnévnek határozatlan névelői használatát a „nyelvszokás” csak „megengedi” — tehát mintegy kegyelemből. Ki állíthatja fel a szabályt, hogy e szónak nem-számnévi használata (azon csekély kivétellel, mi a majd-ban foglaltatik) mindig germanismus? Hátha épen turcismus, tehát rokon? Hiszen ezt jobban tudhatják nálunk a KR. LAPOK, mi csak úgy, más ember vállán keresztül, pillantunk egyszer török nyelvtanba,[2] mégis úgy vettük észre, hogy ez az atyafi, bár határozott névelője teljességgel nincs, a határozatlant (bir) ugyan, használja! Ha nyelvemlékeinktől kér tanácsot az ember, talál, igaz, sok esetet, hol kimarad az egy, bár ma odatennők (a FIGYELŐ t. i.); de van elég olyan is, mikor mai módon, egészen mint határozatlan névelő használtatik. A Halotti beszédben, való, csak mint számnév fordúl elé, de nem is kell máskép. Az utána legrégibb Révay-codexben ott a Ruth könyve, melyben olvasunk ugyan ilyet is: „Elméne ember Judának Betleheméből” — de van ellenkező is, és épen a könyv első szava: „Egy bírónak napiban” stb. Ez-e most már germanismus vagy az előbbi példa latinismus? Mert hiszen valamint az „homo quidam,” úgy ez is „quidam judex”; egyik sem unus. Későbbi emlékeinkből is (Egy szép dologról én. emlékezném stb.) akármennyit idézhetünk, hol nem az egység (unitas) kijelentése a czél, mégis széltire járja az egy. Sőt (mellesleg teszszük e jegyzést (szorosan véve nem is egységet jelent e szó, hanem olyat, a mi egész, külön álló mint egyed, vagy a mit összetartozva gondolt egyednek a nyelv szelleme; (valószínűleg épen az egész gyöke levén az egy). Ezért van a magyarnak fél lába, fél szeme, fél sarkantyúja, nem egy. Ezért a pár is egy pár (régen egy bokor); és ezért három vagy akár tíz testvér is mind egy testvér. Mi germanismus volna abban, ha e szerint a nyelv megjelöli az egyedi külön állást vagy egyedképeni összetartozást, habár eljárása némely esetben összevág is a némettel? A századok óta népünk ajkán forgó: egyvalaki, egynémely, egybvionyos, egynéhány (ez utóbbi néhol már egészen ennyihány alakká elkallódva) stb. szókat mind a germanisáló hajlam szülte volna, mikor a törökben is él a megfelelő „birkimsze” és társai? „Ein wenig”-e az „egy kevés” okvetlenül, mikor a törökben is bir az (bir-egy, az-kevés)? — De nem akaránk értekezést írni, csupán hivatkozunk magyar olvasóink fülére: nem érez-e hiányt a kérdéses könyvczímben, s jó ízűnek találja-e czikkünk elején a stílt, mely e könyvczím hasonlatára van teremtve? — A FIGYELŐ a KR. LAI'OK föntebbi szabályát így módosítaná: „Az egy számnévnek határozatlan névelő gyanánti németes használata mindig germanismus.” Ez, persze, tautologia, hanem. azt kellene gondosan kinyomozni, a majd-mindiges szabályon kívül is: mi hát a magyaros használat. Mert, hogy létezik, s a nyelvszokás nem csak eltűri, hanem követeli, kétségtelen. S ime, a FIGYELŐ — nem fölötte germanisált — fülét nem sérti annyira az egy oda tétele ama könyvczímben, mint sérti akkor, ha a Kr. L. szerint „nincs hiba benne.” Hiába, szegény, megszokta, még gyermek korában, egy kis kenyeret kérni, „egy királyról” mondani tündérmesét, nem is álmodva, hogy németül beszél, mert apja sem tudott, noha, magyar földmíves létére, derék egy ember volt (s nem kettő).
De mióta divatba jött az egy-eket tűzzel-vassal irtani (hogyne? mikor Barsi úrként: szerb tüske, annak pusztítása pedig államköltségen is eszközlendő) a FIGYELŐ is meggondolta magát (azaz nem gondolta meg eléggé) s elhagyta e gyanús szócskát a hol lehetett. De mégsem oly pusztán, minden kárpótlás nélkül, mint B. úr, legalább szűz prózában vagy plane könyvczímben nem. Emelkedett beszédben olykor jól is áll, ott az a névelő is ki-kimarad: de könyvczímben se rhetori, se poetai felindulás nem igazolja. Tett hát, mondom, helyébe valamit, alkalom szerűleg: némi, bizonyos, valamely azon stb. Ama panaszos könyvezímet is talán jobb szerette volna egészen megfordítani, ilyformán: „Itt s itt, ekkor s ekkor mondott beszédében kifejtette Liebig.” Vagy: „kifejtette azon beszédben, melyet itt s itt mondott.” Az ilyen csakúgy magától jő tollára a FÍGYELŐ-nek, ha maga fejéből ír. De mit tegyen (egy) könyvczímmel? Azt le kell másolni, a mint van, legfölebb (B. úrként) „megszikkelné (azaz sic!-et tenni utána) vagy hasonló rövid szócskát. Így került oda az egy, mely B. urat kétségbe ejté, s fellobbantá az ily megokolatlan „kritika” ellen. Tüzetes kritikát (egy) könyvczím ellen — bocsássa meg bűnünket Aristarchus szelleme! talán csak mégsem írhattunk?
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
- ↑ Arany 1861-2-ben foglalkozott néhány hétig a török nyelv tanulásával; megismerte az írásjegyeket s a nyelvtan első elemeit. A török nyelvtant Salamon Ferencztől kapta kölcsön; innen a fentebbi czélzás. Arany László megjegyzése.