Kis kortársaink
szerző: Kosztolányi Dezső
Már összeírták a kisfiúkat és kisleányokat is. Korhatár: két év. Minden csecsemő belekerül a lajstromba, akárcsak a felnőttek, és mindegyik kap egy kis cédulát. Mindenható isten, ez az ő első hivatalos ténykedésük. Aztán hoznak nekik tejet, megbízható, vegyileg vizsgált tejet, de nem tejecskét, mint nekünk. Mi csak a mamáról meg a dadáról meg a cicáról tudtunk. Ők azonban első gügyögésükkel, selypítésükkel az államot meg a fővárost emlegetik. Hiszen mind a kettő ottan állott a bölcsőjüknél. Mind a kettő bizonyos tekintetben a dadájuk. Így kerül be az állam és a főváros a tündérmesékbe.
Vajon van-e a föld hátán olyan ember, aki mit se tud erről a világindulásról, s úgy éldegél, mint annak előtte, elefántcsonttoronyban, a csillagokat vizsgálván, vagy kecsegét-potykát hozván hajlós vesszőn a piacról és karalábét zöld leveles kosárban? Kötve hiszem. Valaki azt mondta, hogy csak a csecsemők és az őrültek fölött suhan el nyomtalanul a háború. Még ezt se merem állítani. Annyira áthatotta a földet, annyira megrecsegtette minden rétegét és eresztékét, hogy egy természeti jelenség, egy földrengés erejével ráz össze minden teremtett lényt, s valami formában ─ előbb vagy utóbb ─ mindenkihez elér. Hallom, hogy a klinikai betegek is váltig politizálnak. Az a seregszemle pedig, melyet megtartottak a csecsemőkön, azt bizonyítja, hogy a háborús adminisztrációnak már a gyermekszobák ajtaján is kopogtatnia kell, és ezeknek a csöpp kis fogyasztóknak igényét is fel kell venni abba a nagykönyvbe, melybe mindnyájan be vagyunk írva. Valaha idilli ereklyéket őriztek meg a csecsemőtől, egy hajtincset vagy az első topánkát. Ma történelmi emlékként kisfiunk tejjegyét tesszük el, az iktatószámával egyetemben.
Egy idő óta módomban van érintkezni a csecsemő-társadalom legkiválóbb és legelőkelőbb tagjaival, s már bizonyos fogékonyságra tettem szert annak a megítélésében, mi van ínyükre és mi nem. Tévedés azt hinni, hogy ők a változott idők sanyarúságát nem érezték meg. A csecsemők is nélkülöztek és hazafiak, akárcsak mi. Szenvedtek szegények a pólyában, a bölcsőben, a kis, hálós ágyban, már csak azért is, mert nem ők voltak a fontosak, csak háborús gyermekek, hadi csecsemők voltak, akiknek sietve adtak enni, akiket sietve fektettek le, akikre sietve nyomtak csókot, akikre nem tapadt édesen, érlelően, a bámuló nyári nap hosszú izzásával az apai-anyai pillantás. Róluk nem tudnak majd kedves, együgyű, bensőséges történeteket mesélni. Ki ért rá ilyen böngészésre? Kissé a lelkük is elkallódott. Ezenkívül minden testi nélkülözésben is volt részük. Hányszor késett a doktor bácsi, aki katonaruhában jött az ágyukhoz, a sebesültek és betegek mellől. Tejükre várni kellett, akkor se volt az a gyöngyös-habos, áldott tej, melyről a gyermekmesében hallunk. Mi, önző nagyok, eddig mindenféle hiányról beszéltünk, tejhiányról, húshiányról, liszthiányról, szappanhiányról, rézhiányról, még egyiptomicigaretta-hiányról is. Nem vettük azonban számba, hogy cuclihiány is van. Másfél év alatt a szövetséges hatalmak gyermekei ─ ez a mohó és drága kis hadsereg ─ elrágta a világ összes gumicucliját, mely a patikákban és drogériákban lelhető. A gumi a köpenyekre, a betegeknek való légpárnákra, az autókerekekre kell, a csecsemők fényűzési cikkét egyszerűen megszüntették. Mosolygunk ezen a kis szükségen, de a csecsemőnek ─ a táplálkozáson kívül ─ a cucli az egyetlen szellemi élvezete, az egyetlen szórakozása, olyan, mint a nagyoknak a kaszinó, a szivar vagy a baccarat. Kis szájuk most csak a hideg levegőt rágja. Később bizonyára pesszimisták lesznek.
De másrészt irigykedve is nézek ezekre a csöpp állampolgárokra, ezekre a pelenkás kortársakra, akiknek már messze, régi múlt lesz az, amit mi most átélünk, s emlékezetes minden, amihez érünk. Az a sok rózsaszín tábori levelezőlap, amely ezrével röpköd az országban, egyre gyérebbé válik majd, mire nadrágot kapnak, és belekerül a levelesládába vagy egy üveglap alá. „Küldj nekem még egy meleg téli kesztyűt” ─ olvassák egykor, s a prózai, gyakorlati közlés akkor már a történelem tündérvarázsával beszél. Sok fiú ügy nő fel, hogy nem ismeri az apját. Ez a háborús gyerek egyszeriben lát majd egy hazatérő katonát, akire azt mondják, hogy az apja, egy arcot, melyet sohase feled el, egy jelenetet, mely lármás, kacagó, érthetetlen túlságával döngeti a házat és egy sárga sapkarózsát, mely képzeletében minden szín és élmény fölött világítani fog.
Azok, akik már felcseperedtek, még érdekesebbek. Múltkor láttam egy pesti gyereket, aki rekvirálás-t játszott. Kihallgattam két nyolcéves kisfiút, aki a búza- meg a rozskenyérről, a tojás áráról, a hagymáról és a zsírról beszélt. Elhűltem a tájékozottságukon. Szegénykék, gondoltam, milyen okosak, milyen öregek. Hiszen mi tizennyolc éves korunkban sem tudtunk ennyi közgazdaságot.
Velük szemben ─ akár fiatalok vagyunk, akár vének ─ éreznünk kell, hogy mi már a múlt emberei vagyunk.