Kis kínaiak
| Kis kínaiak szerző: Kosztolányi Dezső |
Múltkor egy körúton egy kerékpáros a szemem láttára elütött egy kis, kék ruhás kínait. "Az istenit az apádnak" - mondta a kis kínai. Nem tudom, Buddhára gondolt-e vagy Mohamedre vagy Zoroaszterre, csak annyi bizonyos, hogy tökéletesen és egészségesen pergett szájáról a pesti szókkal elegy zuhatagos magyar káromkodás. Odamentem hozzá, megsimogattam a pufók koponyáját, az érdes, ázsiai sörtéjét, amely oly kemény volt, mint a szöges drót, aztán beszédbe eredtem vele. Kis kínai, te már tudsz magyarul? Hogy a fenébe ne tudnék. Hol tanultál meg? Itten. Mikor jöttetek ide? Van már annak három éve is. Az apja volt a honfoglaló, az első kínai, aki rátette lábát erre a földre, megvizsgálta, alkalmas-e késtáncoltatóknak és szoborkaárusoknak, azután intett a többieknek, gázoljatok át a tengeren, tiszteletre méltó kulitársaim, és telepedjetek le itt, a kávéházak városában. Aki előttem állt, a csöpp kis ázsiai, már a kínai-magyar helytartónak a fia volt, a prezumptív trónörökös.
Azóta figyelem őket. Hányan lehetnek a kínai gyerekek, akiknek termékeny és zajongó fiatalságuk itt kezdődik, a Duna partján és nem a Sárga Folyó mellett? Sokszor azt hiszem, hogy kétezren is vannak. A város tele van velük. Úgy elterjednek, mint azok a szakállas, botra támaszkodó istenszobrok, amelyeket fűnek-fának árulnak, mintha önmagukat is megdupláznák új és új másolatban, a technika valamely ismeretlen találmányával. Amerre nézek, a parkokban, a körutakon, a villamoson, az omnibuszon, a földalattin kis kínaiakat látok, akik sietnek valami homályos cél felé. Ez bizonyára csak érzékcsalódás. Egy ilyen kis ázsiai kölyök egyszerre tíz helyen bukkan fel, egyszerre száz európai helyett él. Csodálatos energiatartály: a fürgesége, a leleménye, a munkakedve megsokszorozza őt. Ha visszatér a kávéházba, ahol tíz perccel ezelőtt ezermesterkedett, úgy ferdíti rám mandolaszemét, hogy azt hiszem, más, pedig ugyanaz, akinek az előbb dobtam pénzt. Mi, felnőttek, a gyereket általában nem figyeljük meg. Nekünk a gyerek csak: a gyerek; amint a gyerek is csak egy felnőttet ismer: a felnőttet, aki nem hord tornainget és rövid nadrágot. Ma már név szerint és arcról több ilyen kis kínait ismerek. Mindegyik fekete keménykalapot hord, akkorát, mint nálunk egy udvari tanácsos. Ez hasonlóvá teszi őket a mi gyermekeinkhez, akik nagyoknak öltöznek, és színházat játszanak. Tudom, hogy van köztük szép és csúnya, tiszta és piszkos, szerény és gőgös. Ennek a beszéde olyan, mint a fatömb muzsikája, a másiké, mint az álmos csirkecsipogás. A villamoson nem vált jegyet. Kést hajigál, és mikor az utazó közönség nem fizet neki, int a kalauznak, nincs pénz, jegy se lesz, olyan taglejtéssel, mintha azt mondaná: "Szabadjegy." Tegnap a margitszigeti hajón jöttem egy kis kínaival. A kis kínai banánt evett. Villámgyorsan megtisztította a szutykos ujjaival, és falatozta a banánt a Margitszigettől a Vámházig, lassan, apró harapásokkal, minden érzékével, az ízlő nyelvével, a szagló orrával, a tapintó szájpadlásával, a csámcsogás neszét figyelő fülével, az éles szemével, végigélvezve a gyümölcs minden rostját, az íz, a szín, az illat hosszú skáláját, oly gazdaságosan, hogy mögötte egy régi kultúra gazdagságát sejtettem. Valaki azt mondta, hogy a kis kínai már tökéletes európai kultúrember. Bocsánat, ő még ázsiai kultúrember.
Ázsiai és kultúrember abban is, hogy kitűnően van nevelve. A kínainak egy igazi szentsége van, a család, és egy igazi bálványa, a gyerek, aki - mint egy csodás kínai rege tartja - az ősszülei jelenét és jövendőjét örökli. Az a kuli, aki egy árva yent se adhat a fiának, acélbátorságot és aranyönérzetet testál rá. Sohasem hallja ott a gyerek, hogy rossz, hogy haszontalan, hogy semmire se viszi, mint nálunk bölcs európai nevelőktől, akik félnek attól, hogy a gyereket elkényeztetik, és már kiskorában megölik az önérzetét. A kis kínai azt tanulja, hogy ő az aranysárkányok hőse, és hároméves korában az oroszlánt is földhöz vágja. Mögötte négyszázmillió kínai áll, a császár, aki nem az Isten kegyelméből uralkodik, de egyenesen atyafiságos az Istennel, s minden kínai családban is kissé családtag, szegről-végről rokon az Isten. Náluk a gyereknevelés az, hogy a gyereket okosan és előrelátóan elkényeztetik. Ezzel pedig megkeményítik és nem elpuhítják, mint mi, a szigorúságunkkal. Kínában nyílt utcán ismeretlenek csókolják a kisgyereket. Nézzék meg, milyen merész a szemük. A szemükkel keresik a kenyerüket. Ha keveset adsz, reád merednek, s te ösztönösen újra az erszényedhez kapsz, attól félsz, hogy a gyilkos tekintetet tett követi, s a következő pillanatban máris reád ugrik a kis farkas, és harminckét fehér, egészséges fogával keresztülharapja a torkod. Igaz, hogy mióta itt élnek, sok alázatot tanultak, a megaláztatásuk árán. Egymás után lökik ki őket mindenünnen, a kalauzok, a pincérek s azok a nyájas üzletvezetők, akik egy sírig el nem feledhető, tébolyító mosollyal szoktak meghajolni asztalunk előtt. Ilyenkor a kis kínaiak öregesen totyognak, lógó nadrággal. Sárkányokat és szörnyeket látnak maguk előtt. Azokra a kétmarkolatú kardokra gondolnak tán, amelyeket a kínai hősszínész két kézzel emel magasba, hogy lesújtsa az ellenséget. Nekik ez a hidegség, a gyerek iránt való csúf tiszteletlenség ismeretlenebb, mint az éghajlatunk, a ruháink és az arcunk. Ez az európai barbárság.
Kérem is európai társaimat, ne bántsák soha a kis kínaiakat. Ők egytől-egyig hercegi nevelést kaptak, mert gyerekek, az Isten rokonai. Simogassák meg a hajukat, és, nem bánom, nyomjanak a fejük búbjára egy barackot.