Kis Napóleonok
szerző: Juhász Gyula
A fiatal ügyvéd, aki egy dinasztia buktatásával kapcsolatosan hirtelenül föltűnt a világtörténelem horizontján, ki lángoló igékkel élére került egy forradalomnak, és aki, seregeinek tavalyi veresége után, lángoló igékkel folyamodik Londonban az angolok, az amerikaiak, az egész művelt világ rokonszenvéhez: így külsőre, így prima vista hasonlatosnak látszik minden idők egyik legelragadóbb ügyvédjéhez és szónokához, a fiatal, a lángoló, a tüzelő Kossuth Lajoshoz. Mert Kerenszkijnek valójában ez a különössége és ez a tragikuma: uraságoktól levetett eszmékkel és eszközökkel próbálja ügyvédi okleveléhez a világhírt, a hatalmat, ha lehet, a köztársasági elnökséget, ha kell, magát a császárságot is megszerezni. Minden oroszok kis Napóleonja óhajtott lenni, tűzzel, vassal boldogítani Dosztojevszkij népét, ha muszáj, e nép ellenére is. Felemás egyénisége a múlt század romantikus politikusainak gazdag és tarka kelléktárából kölcsönözte kopott kosztümjeit: a forradalmat a liberalizmussal, a szabadságot az imperializmussal, a radikalizmust a háborúval óhajtotta egyesíteni. Desinit in piscem: halban végződnék így a szép nő, a százszorszent égi szabadság, a revolució pedig egy kis koronában, természetesen a Kerenszkij fején. Mert az antant cordiale háborús szállítóinak ez az orosz kedvence a végletekig menő háborút hirdette Németország ellen, természetesen főleg Vilmos császárra gondolva, mint Napóleon Ferenc császárra. Mert a kis Napóleonok az ilyesmiben csodálatos híven tudják másolni a nagyot. Marengó, Jéna, Austerlitz és a többi nemigen megy, a kortárs Goethében meglátni az Embert, Egyiptom ősi gúlái alatt az újkor tudósainak teret adni, új törvény kódexét megcsinálni: ezek nehéz dolgok, ezeket nemigen lehet imitálni, de a hatalom gyönyöre, a frázisok öröme, ez az, ami oly könnyen, bár oly rosszul áll a parvenünek. Hogy most mi is van és mi is lesz tulajdonképpen az orosz földön és az orosz lelkekben: ezt az erdőt a szabadon idomítható és kormányozható hírek fájától nem láthatjuk elég világosan és egész részletesen. De annyit ma már erre is látunk és tudunk jól, hogy Kerenszkij a háborút jelenti, és Lenin és Trockij a békét. Hogy Oroszországban forradalom van, az sokaknak nagyon szomorú és sokaknak halálos valóság, de ami van, azzal számolni kell. Ezt a forradalmat a cárizmus csinálta, Széchenyi receptje szerint: amelyik hatalom nem akar reformokat, az forradalmat csinál. Oroszországot egy vak rendszer, egy ostoba és gonosz uralom (minden gonoszság voltaképpen butaság) odáig vitte, hogy csak két dolog között lett választása: cárizmus vagy forradalom. Mert az orosz kolosszus így is, úgy is lekésett vagy egy fél világtörténeti korszakkal az európai fejlődés menetrendjéről. Lekésettek pedig részeg vonatvezetői, a Nikolajevicsek.
Az ilyen késedelmet csak revolucióval tudják behozni Oroszországban, amelynek hiányzik középkora, amelynek nem yolt renaissance-a, és amely nem ment át a klasszikus műveltség európai iskoláján. Most persze, mint az újbor forr benne frissen felszabadult rengeteg erőinek tömérdeksége. De bármily bolondul forr a must, azért mégis bor lesz belőle, és az a hatalmas és igéretes kaosz, amely ma Pétervártól Vladivosztokig alakul, reméljük, egy porából és véréből megéledett Európa új erőinek motorját fogja békére és munkára hajtani. Dosztojevszkij egy új humanitás, egy új evangélium, egy új hit hirdetésében és propagálásában látja Oroszország eljövendő hivatását. Annyi bizonyos, hogy se Wilson, se Lloyd George, se Clemenceau, se Kerenszkij, a kis Napóleonok, akiknek keze és lelke többé-kevésbé vérfoltos, nem látszanak alkalmasnak arra, hogy új törvénytáblákat állítsanak a saját maga ellen háborúzó világ elé. Ezek a gyilkos urak nem akarják kezdeni a népek békés boldogítását egyelőre. Pedig ha sokáig invitálja az egyik a másikat, hogy csak ön után uram, akkor nemcsak a gróf, de a nép is a vízbefúl...