Királylátogató parasztok
| Királylátogató parasztok szerző: Mikszáth Kálmán |
(Egy régi falusi mese)
A lánc volt a mi keresztünk egy időben.
Az a lánc, melyről azt dalolták a költők, hogy csináljunk belőle kardot.
De még sokkal jobban gyűlöltük a másik láncot, amelyről sohasem dalolhattak a költők, mert azt ők sohasem látták, azt csak mi prózai emberek vehettük észre.
S ez az a lánc volt, melyet az inzsellérek cipeltek magokkal rozoga forspant-szekereiken faluról falura, hogy fölmérjék vele a földeket, s azután összerendezzék célszerűbbe. Ezt ők tagosításnak nevezték.
No, erre jöttek még csak dühbe falvaink szelíd lakói. Ki hallott olyat, összerakni a földeket, a szent ős ugarakat, a csip-csup irtványokat, melyeket nemzedékről nemzedékre szántanak a famíliák, összerakni, mint a kártyákat, megkeverni, és kiosztani, hogy kinek melyik jut találomra? Elviselhetetlen, gondolatnak is!
Eszeveszett agy fundálhatta csak ki: ingó-bingóvá tenni a mozdulatlan anyaföldet, valakinek a kilencven darabka rétjét és szántóját összetolni egybe, s közelebb vagy távolabb vinni, mint eddig volt, egyszóval kimozdítani a helyéből. Lehetetlen már, hogy messze legyen a világ vége.
Nagy forrongás volt a kommaszáció ellen. Akik türelmesen viselnék a láncot kezeiken is, egyszerre lázadoztak, mihelyt hozzá ért a földjeikhez.
Kivált Ács Mihály uram volt szörnyűképpen elkeseredve, mikor megértette, hogy a Csobak dűlőben elveszik az irtványát, s a jó isten tudná, kinek jut.
Elveszik? No, azt szeretném én csak megélni!
Azt a szép irtványt, melyet nagyapja, szépapja, dédapja szántott, hol az öreg diófa van, melyet az édesanyja ültetett el kislány korában, s melyre nézve Ács Mihály uram már a testamentumában is intézkedett, hogy abból pedig politúros keresztet csináltassanak az ő sírjához a vadkerti asztalos által.
De már ahhoz későn kelt fel a földkostoló, hogy arra az irtványra rátegye a láncot, abból az irtványból ugyan nem eszik.
Nem kell engedni, hogy belépjen a határba! Erre határozta magát Gerge község. S két eszköze volt a kivitelhez. Hogy tudniillik Csumik Gergely nótárius ékes instanciába önti a panaszukat, s az elöljáróság eljuttatja a vármegyéhez. Vagy használ, vagy nem használ.
Ha nem használ, akkor még egy instanciát ír Csumik Gergely, de már nem az elöljáróság viszi el, hanem szép piros pruszlikba öltözik, csipkés főkötőjét felilleszti, rojtos selyemkendőjét nyakába köti Tóth Örzsébet húgomasszony, s az viszi el a kérelmet a megye színe elé: a legszebb menyecske a faluban; arra már nincs eset, hogy az meg ne találja az igazságot a gyönyörű fekete szemeivel.
Hát úgy is lett. Az első instancia nem használt semmit. Bizony csak rákerült a sor Tóth Erzsébetre. Ő járult az alispán elé. Mert Tóth Erzsébet évi kommenciót húzott közbenjárásáért a falutól. Rendszeresített állás volt ez, mely sohasem lehetett üresedésben. A község külügyeit mindig a legszebb asszony vitte.
Hanem most nem sikerült. A másod alispán éppen vadászatra készült, s akkor mindig türelmetlen. Bent van a nótáriusok szobájában, hogy magával vigye az amice Kristófot, a legfiatalabb jegyzőt, mert ez a legjobb vadász az új generációban. Lesz is szép előmenetele emiatt a hivatalos pályáján.
- Lehetetlen mennem - panaszkodik a vicenótárius -, tömérdek dolgom van, statisztikát csinálok.
- Statisztikát? - szólt az alispán nagy szemeket meresztve. - Miféle statisztikát?
- Selyemtenyésztésit. Az első alispán úr rendelte. Össze kell állítanom minden faluból, hány eperfa van, mennyi selyembogár. Megbolondulok én, míg összeszámítom, pedig elsejére követeli a kormány. Ha minden második éjszaka fekszem le, akkor is két hét kell.
- Hát én most ugye magam menjek el? - dörmögé az alispán méltatlankodva. - Add ide csak, öcsém, azokat az aktákat.
Kristóf átnyújtotta az óriási iratnyalábot, miközben áhítattal jártatta meg szemeit a hatalmas ember alakján, ki az egész megyének imponált.
Apró, éles szemeivel átfutott az írásokon, azután így szólt:
- Szalassz el egy huszárt a puskádért! Azalatt én majd lediktálom a statisztikai adatokat.
Kristóf habozva nézett fel rá, azt hitte, tréfál.
- No, írjad hát. Eperfa van a megyében ötvenkétezernégyszázhuszonhárom... Leírtad?
- Le - nyögte Kristóf elsápadva -, de honnan tudhatta meg urambátyám olyan hamar?
Az alispán hamiskásan hunyorított a szemeivel.
- Majd megtanulod azt te is, ha olyan öreg leszel, mint én. No, de most már menjünk át a selyembogarakhoz. Selyembogarat tenyésztenek a megyében összesen egymilliószázötvenkétezret. Megvan?
- Meg.
- Látod, hogy nem kellett hozzá két hét. Ma már semmit sem csinálnak az emberek két hétig.
- De hát a hiteles községi adatok?
- A községeknek van eszük. Azok is találomra írták.
S olyan jóízűen nevetett a jegyző naivságára, hogy a könnyei is megeredtek.
Hát éppen akkor jelenti a hajdú, hogy odakünn van Tóth Erzsébet valami instanciával.
- Nem érek rá most. Nem kell beereszteni. Mondd meg neki, András (úgy hítták a hajdút), hogy tudom azt a gergei dolgot. Nem tehetek semmit a faluért. Punktum.
- De hátha megharagszik? - ellenveté az öreg hajdú.
- Ki? A falu? Vagy igaz, a menyecske? Ha megharagszik, majd kibékül.
Tóth Erzsi ezalatt hetykén járt fel s alá, kordován csizmája nagy csikorgást művelt az ambituson. Otthonos volt itt, mintha a saját házában járna. Nyakát feltartotta begyesen, hófehér mályva rózsa volt a mellére tűzve, s annak a harasztjai megperzselve, talán a keble forróságától; szép karcsú dereka nyalkán ringott ruganyos csípőin.
A kancelláriák udvari ablakai lassankint megnyíltak sorba, s tollfüles tekintetes fejek hajoltak ki ismerősen mosolyogva. Míg Tóth Erzsébet ott járkált, szünetelt addig a közigazgatás az egész vármegyében.
Kisvártatva újra benyitott a hajdú az alispánhoz.
- No, elment?
- Azt üzeni, ha a tekintetes úr ki nem hallgatja, elmegy panaszra a királyhoz.
- Hát csak menjen. Ha a királytól kieszközöl valamit, akkor talán majd én is megfontolom még a dolgot.
Sértette a menyecskét, hogy el sem fogadja az alispán. Ezt már nem hagyhatja annyiban. Csak azért se. Talán megcsúnyult volna már? Nem igaz! Megmondta a tükör ma reggel. Jaj, talán a föld alá süllyed szégyenletében. Nem, ezt nem tűri el. Elmegy magához a királyhoz, ha térdig kopik is a lába, volna bár Buda a világnak legvégén.
A falu is csakhamar beleegyezett, hogy jó lesz biz az, hadd cihelődjenek fel Ács Mihály urammal egyetemben, a költséget összerakják nekik, aztán hadd írjon még egy harmadik instanciát Csumik Gergely, de már abban az alispán ellen is legyen egy-két sor - ha ugyan emiatt nem kell rá nagyobb stempli.
Nagyban folytak a készülődések, s igen nagy perszónák lettek már előre is, hogy a király előtt fognak megjelenni színről színre.
Mert kevés ember van itt nálunk, aki valaha a királyt látta volna. Aki látta, annak se hiszik, hogy azt látta. Szürke ruhás ember, olyan, mint a katona? Megcsaltak téged, fiacskám. Rámondták valami kapitányra, te meg elhitted bolondjába. Nem olyan a király, ahogy te gondolnád!
Volt-e rajta arany? Nem azon, annyi se, mint szombaton a korcsmárosnén! De hát akkor karbunkulus lehetett? Hogy az se? No isz' akkor nem is király volt az, te golyhó!
Tömérdeket beszélnek róla a nádviskókban. Nagyobb ő ott sokkal, mint odahaza a márványos házban. Kár, hogy nem jön oda soha országát megnézni!
Irigyelték Ács uramékat az útjukért. S irigység földjében a pletyka is megterem. Ej, haj, mégse illő, hogy oly hites, előkelő ember, mint Ács Mihály, együtt utazgasson egy csábító szép asszonyszeméllyel!
Ács uram is hallotta, restellte, de csak még jobban restellte volna a kommaszációt, ha rátennék a láncot az irtványra.
Elindultak hát felkészülve, a pénzt harisnyába tették, s a harisnyát keblébe csúsztatta Tóth Erzse. (Hozzá ne nyúljon kend valahogy ahhoz a pénzhez! - tréfálkozék Áccsal az öregbíró.) Az instanciát begöngyölgették egy selyemkeszkenőbe, az a tarisznyába vándorolt, mely teliden tele volt dióval, a nagy diófáról, szemen szedegetve a király gyerekeinek.
Hanem, amint felértek Budára, nagy aggodalomba esének. Hogy a királyt keresik? Jaj, lelkem, a király nem lakik itt! Hogy gondolhatták azt! Ritkán van az itthon, de akkor is nehéz hozzá bejutni.
Már éppen a hazamenetelt latolgatják, mikor egy becsületes szőke úrral jöttek össze, aki útba igazította őket, az isten áldja meg a jó szívéért!
- Igaz - szólt, mikor a dolgukat elmondták -, a király csakugyan nincs most itthon, de ma estére hazajön. Hozzá vezetem.
- Hát ösmeri az úr? Ne mondja? - selypített tétovázó örömmel Tóth Erzsébet.
- Hogyne ösmerném? Magam is udvari ember vagyok.
- No, Erzsi! - súgta Ács uram. - Kacsints rá fiacskám édesdeden. Úgy ni. Jó volt. No, még egyszer. Tudod, a falu végett.
Este eljött értük, mint ígérte. Már beszélt a királlyal, úgy mondá, és rendben van minden, csak jöjjenek. Ács uram az ünneplő dolmányát húzta fel, a slingelt patyolat inget alulra, a csizmájára pedig még otthon a kovácsnál veretett sarkantyút. Hát még Erzse? Azt már jobb el se mondani, mert olyat a király is ma fog először látni.
Sok utcán keresztül mentek, mendegéltek, egy nagy házhoz érvén, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Mikor beléptek, kevés híja, hogy meg nem vakultak a szemkápráztató fénytől, ragyogástól. Istenem, milyen szoba volt az! Csak kalitka otthon ahhoz képest az istenháza!
Alig mertek szétnézni a tündér helyen. Volt ott tán ezer ember is. Márvány asztaloknál ültek körös-körül hercegek és grófok, ezüst ibrikekből iddogálva mindenféle italokat.
A szoba legközepén volt a trónus. Benne ült maga a királyné!
Oh, jaj de szép volt! Csillogó fehér gyöngyök a lenhajába fonva. S azon a lenhaján arany porszemek csillogtak.
- Patyolat egy jószág! - suttogta Tóth Erzsi, s lépni sem mert odább, minden bátorságát elvette a csodás trónusszék, három oldalán tükörrel.
Beh, gyönyörű ékes! Tele van rakva palackokkal. Zöld, piros, fehér pálinka. (No, már ennyi pompát mégsem képzeltem.) Ezeket bizonyosan a király szürcsölgeti, ha szomjas. Mennyi rengeteg cukor piciny tálcákra rakva. Ezek meg már a felséges asszonyka nyalánkságai. A trónon egy könyv is volt, melybe a királyné jegyezett valamit, ki tudja, mit?
- A király is itt van? - kérdezé Ács Mihály reszketve.
- Itt van - súgta a szőke úr -, de nem ül most a trónon: azért hát nem is kell előtte letérdelni ilyenkor. Jó ember az, csak úgy kell vele szólni, mint akárki mással, de minél csendesebben, mert nem szereti a hangos beszédet.
Alig hogy kimondta, már is előttük állott. Gyönyörű egy férfi, kétszer olyan magas, mint a vicispánunk. Csakhogy csodálatosan fiatal a korához képest! De mitől is öregednék meg, mikor annyi a pénze, mint a kavics?
Nyájasan intett a kezével, hogy közeledjenek. Csupa karbunkulus gyűrű volt a keze.
Ács uram meghajlott, átnyújtotta az instanciát, és hátrasúgott Erzsének, megrántva a zöld rása szoknyáját.
- Állj idébb, fiacskám... Te csucsorítsd a szádat, míg én beszélek. Ne reszkess hát. Mosolyogj, no... Tudod, a falu végett...
- Felséges uram! - kezdé aztán, s az ő lábait is csendes reszketegség fogta el. - Nagy panasszal jöttük felségedhez...
- Tudom, értesültem már - szólott a király halkan.
Erzse hálás szemeket vetett a szőke úrra, aki talán valami báró is lehetett. Nyilván ő mondta el helyettük a dolgot a királynak.
- A mérnök el akarja venni földjeinket, hogy másokat adjon helyettök. Abba volnék én felséges uram, legyen a föld ott, ahová az isten teremtette. Nekem is van egy kis irtványkám, egy nagy diófa rajta. Az se az enyim lenne, ha elvennék. Pedig az apám is alatta halt meg. Ím hoztam belőle a fölséges uram apró gyermekeinek egy kis kollációt.
A király örült a diónak, s nyomban vitte mutatni a királynénak, ki ott a szemük láttára megtört egyet valami ezüst kalapáccsal, s szép apró fogaival rágcsálta a girizdeket.
Azután kegyesen visszatért őfelsége, és így szólott:
- Légy nyugodt, öreg bátyó, te is, szép menyecske! Tiszteltetem Gergét. S ezennel elrendelem, hogy soha oda lábát az inzsellér ne tegye idők végezetéig.
Öröm futotta el Ács Mihály ábrázatát, kezet akart csókolni, de őfelsége nem engedte, hát csak annyit kérdezett még nagy bátran:
- Aztán szabad-e beleszúrnunk a vasvillát, ha mégis odajönne?
A király összeráncolta homlokát, mintha gondolkoznék kissé.
- Gergei embernek ezennel szabad legyen - szólott aztán fönséggel, majd a királynénak intett: - »Jegyezd be az ország könyvébe, fiacskám.«
Királyné a könyvbe legott bejegyezte, őket pedig kivezette a szőke úr, de előbb őfelségével váltott még néhány szót.
Ott künn aztán így szólt:
- Kelmed, most hazamegy, Ács Mihály uram, de a szép Erzsi itt marad udvari dámának.
- Oh, istenem! - hebegte a menyecske elpirulva. - Hátha nem akarnék maradni?
- A király parancsa! Annak pedig mindenki engedelmeskedik, mert aki nem, az halál fia.
Tóth Erzse szemeiben megeredtek a könnyek úgy, hogy Ács uramnak kellett őt vigasztalni.
- No, ne sírj hát. Hanem az nagy szerencse, te bolond. Otthon se kicsi, se nagy, se ház, se föld, se apró állat, nem is vár rád senki, itt ellenben még férjhez is mehetsz valami miniszterhez.
De nem is sírt az komolyan; játszó mosoly tündökölt a könnyein keresztül. A szőke úrra mosolygott. S lehet, hogy most már nem is a falu végett.
Így jött haza Ács uram Erzsi nélkül, de annál nagyobb diadallal. Semmit se féljünk, atyafiak! Csak merjen hozzányúlni ehhez a határhoz valaki! Melege lesz a vármegyének. Még a vicispán is megsínyli, ha ugyan le nem nyakazzák.
A mi vidékünkön hallottam ezt a mesét a királylátó vén parasztról és a fiatal menyecskéről. Akkor se volt új.
Aki nekem mondta, az is az apjától hallotta, annak még tán szinte az apja beszélte. De egyik sem hitte el hármuk közül.
Nincsenek, nem is igen voltak olyan együgyű parasztok sohasem!
Hanem azért ez a mese halhatatlan. Mert valahányszor deputációba mennek a parasztjaink, mindjárt ez történik meg rajtok, valami alakban. A kép marad, legfeljebb a ráma változik.
Persze semmi sem igaz belőle, csak a nagy étvágy az inzsellérekre.
Most már az is megszűnt.
De hát akkor, hogy minek írtam meg? Azért, mert már ez a mese is megszűnik.
Olyan konfúzió többé nem eshetik Budán.
Aki a fölséghez megy ezentúl, az mind az igazi királyt találja már meg odahaza - az épülendő új házában.