Király kútja
szerző: Tompa Mihály
Mátyás király felől szól a rege,
Aki nagy becsben állt a nép előtt,
Melynél vándor diák, utas, vadász
Képében megszállt, megfordult vala;
S hol a tányér, hol a párna alatt
Sok szép aranyat elhagyogatott.
Ki ösmeretlenül lesé ki a
Hamis birót s huzó-vonó urat.
És volt ijedség, volt hála s öröm,
Annyi szomorú s tréfás jelenet:
Ha végre magát megösmérteté.
A népnek ő ma is nagy embere!
Ő az, kit ajka mindenek felett
Igaz voltáról dícsér, emleget,
És országszerte tettiről regél.
Ha elfelednék is a paloták:
De a kunyhókban mindörökre él.
------
Kiséretével Mátyás egykoron
Abauj bércein vadászgatott,
A legmagasb hegyen ütvén tanyát.
Mert amit egyre óhajt és keres
Tevékeny lelke: munka, zaj, kaland.
S fölkelvén a vadkergető csapat:
Megzúdult a vén erdő, mint midőn
A lombos tölgyek koronáiba
A szeles vihar belebonyolúl
És kivergődni nem tud hirtelen,
Gúzzsá csavarja bár az ágakat.
Hosszú kiáltás nyult a fák között,
A bérceken kürtszó harangozott,
Előre, hátra ebsereg csaholt.
Éles süvöltés és süket robaj
Veré föl a bérc rejtekét, zugát.
S a rengetegnek öblös kebele
Ijedtében rá viszhangban felelt.
A tanyáikból felriadt vadak
Rakásra hulltak a csoport előtt,
S Mátyás királyon nem tett senki túl!
De amidőn a vig vadász-tanyán,
Ropogva égő tűzrakás körűl
Zöld gyepre csapta a sereg magát,
Hogy kipihenné fáradalmait;
Midőn körüljár a nehéz kupa,
A kövér szarvas nyárson sistereg,
S élénk vitába lép át a beszéd
A nap gyönyöre- s akadékiról:
Mátyás király nem szóla senkinek,
Került, fordult, - s egyszer csak elveszett!
A völgyben egyszerű falvacska volt,
A falvacskában annyi rózsa-arc...
S ő nagyságának tetszett a kaland!
Imígy elhagyván egyszer a tanyát:
Hüvös forrásra bukkant mentiben,
A hegy tövénél, napkelet felől.
És a forrásban ifju pórleány
Bugyogtatá zöld mázu korsaját,
Dalolva tartván azt a víz alatt.
Nyájas szavakkal üdvözlé elébb
És kért azután egy ital vizet,
Az ifju lánytól, deli szép vadász;
S a szép vadásznak az ifjú leány
Szó nélkül nyujtá a hüvös italt,
És minden vére szép arcába ment.
De a forrásvíz el nem olthatá
A vadász szomját, melyben az epedt,
Bámulva a szüz arcát, termetét:
Szemével itta kecseit mohón,
De égő ajka váltig szomjazott...
A lányka olyan ártatlan vala,
Piros kis ajkát csók nem érte még,
S a szép vadász oly szomju, oly heves!
A kut fölé hajolván újolag
Kis korsajával a bájos leány,
Mélázva nézett a fenékre le;
Akkor meglopván a heves vadász:
Általkarolta karcsu derekát,
S piros ajkára hő csókot nyomott.
Aztán, - egyik sem tudta, hogy esett -
A szép leányka ékes korsaja
Véletlenül lehullt és - összetört...!
S ijedtében a völgyi forrás
Azonnal jéghideggé borzadott...!
A szép vadász többé meg nem jelent,
- Elhagyta a vidéket a király, -
A lány pedig, mikép a monda szól,
Könyűs szemekkel, halványan, kijárt
A völgyi forrás mohos szélihez,
Ülvén felette búsan, egyedül:
Hosszan merengett felbuzgó vizén...
Szemében köny, és hű emlékezés,
Ajkán sohajtás, e szótlan beszéd!
S a csendes láz amelytől a virág
Elsárgult, lehullt a forrás körül:
Alunni vitte a sápadt leányt,
Legszebb virágot egykoron...!
Sirhalma ott van a kuthoz közel;
Csendes már a sziv, csendes a vadon...
Csak a forrásnak beszél halk nesze,
De a bú okát nem beszéli el.
A hegy tövén a régi forrás
Királykutnak neveztetik.
És a vándornak, felbuzgó vize
- Mely egykor jéghideggé borzadott -
Szomját megoltja, és fogába üt...
Történetét elmondá a rege.